Még egy kicsit az előző témánál maradva: szeretném bemutatni, hogy az iskolafenntartásban és  -működtetésben érintett szereplők meglátásom szerint hogyan viszonyulnak egymáshoz, és hogy az együttműködés /hiánya milyen helyzeteket teremt.

Állításaim:

 - a társadalom, a szülők és gyerekek világa javarészt /továbbra is/ gyanakodva, sőt ellenségesen tekint a pedagógusokra. Ki ne hallott volna már százszámra ilyen mondatokat: "Ezek megint sírnak, pedig nemrég kaptak fizetésemelést!" "Én minden nap hatig gürcölök, ők meg már délután háromkor otthon vannak, mégis panaszkodnak!" "Ott van nekik két hónap szünidő, mit akarnak még?" stb.

 - a pedagógusok iskolarendszer-kritikus szervezetei és spontán szerveződéseik zömmel rokonszenves és mindenki által vállalható célokért ügyetlenül, ötlettelenül és gyakran a külvilág számára nem túl szimpatikus módon harcolnak. Mindenre sértetten lőnek, ami mozog, sokszor verébre is ágyúval, de mindig ugyanúgy: már-már egymásba folynak a /szerintem túlnyomórészt teljesen hatástalan/ tiltakozások, petíciók, aláírásgyűjtések...

 - az államhatalmi-fenntartói oldal, ahogy mondani szokás "hátradől és kér egy kávét". Ők jogszabály-alkotói pozíciójuk miatt mindenképpen előnyben vannak, ráadásul azt is megengedhetik maguknak, hogy rendeleteknek álcázott kommunikációs trükkökkel, provokációval időnként újabb apró ékeket verjenek a másik két csoport közé /gyanítom ugyanis, hogy a hatalmi helyzetben lévőkben titkon munkál azért az aggodalom, mi van, ha a társadalom egyszer mégiscsak a tanárok mellé áll//.

Tüntetés Franciaországban

Annak bemutatására, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban, azokat a mostani rendeleteket hoznám elő, amelyek az iskolai mobiltelefon-használatot hivatottak szabályozni.

1. A már létező kormánydöntés az iskolában tiltott, illetve korlátozottan használható tárgyakról.

2. Egy, jelenleg "vitára" bocsátott tervezet a tanárok kötelező NAT-továbbképzéséről, illetve az órai mobiltelefonhasználatukról.

 Az 1. pontban említett kormányrendelet meggyőződésem szerint életszerűtlen és betarthatatlan. Képzeljük el, ahogy a tanítás megkezdése előtt többszáz diák sorakozik az előcsarnokban, hogy leadja a mobilját, és kapjon, egy névre szóló, és a telefon típusát tartalmazó átvételi elismervényt /márpedig erre, a későbbi viták-kártérítési igények elkerülése érdekében szükség lenne/. Egy 400-500 fős iskolában - ha csak egy percet számolunk diákonként - akkor kiszámítható, mennyi idő marad tanulásra...

Mondhatjuk pesze, hogy "ezek még sose láttak iskolát", de a betarthatatlan szabályoknak van egy sunyi mellékhatásuk: általánosan, széles körben senki nem ellenőrzi, nem is tudja ellenőrizni a szabály betartását, viszont, ha egyes esetekben mégis, azzal kiválóan bizonyítható egyes igazgatóknak vagy tanároknak a hanyagsága, végső soron alkalmatlansága. Mint egy közúti ellenőrzésnél - ha a rendőr meg akar büntetni, úgyis megbüntet. Mert ha történetesen rendben van az izzókészlet, a láthatósági mellények száma és elhelyezése, akkor még mindig ott a lehetőség az elsősegélycsomagok szavatossági idejének ellenőrzésére...

A 2. számú ötlet meglátásom szerint alapvetően  kommunikációs lépés, amely alattomosan sugalmaz a közvélemény felé. Egyfelől azt, hogy a szabályozásra azért van szükség, mert 

a/ a tanárok nem ismerik az elvárásokat, magyarán nem is tudják, mit és hogyan kellene tanítaniuk

másfelől pedig:

b/ a tanárok mobiloznak az órán, ahelyett, hogy a gyerekekkel foglalkoznának.

Hivatalos részről persze nyilván tiltakoznának, árnyalnának, de azért mindannyian ismerhetjük a hatást: ha történetesen születne egy szabály arról, hogy a minisztériumok dolgozói kötelesek felsőruhát hordani a munkahelyükön, akkor tíz emberből legalább hatban felmerülne: "Úristen, ezek gatyában járnak a munkahelyükre...?" A trükk jó, a siker garantált még úgy is, ha a tervezetből végül nem,  vagy nem ebben a formában lesz jogszabály. A kommunikációs üzenet így is sokakhoz eljut. Ráadásul, ha a pedagógustársadalom az unalomig ismert módon tiltakozik, megaláztatást emleget, háborog, ami, a közvélemény szemében még erősíti is a "nem zörög a haraszt"-képzetet.

A végére pedig egy kis játék: képzeljük el, hogy a NAT-os, mobilszabályozásos rendelet hírére a pedagógusok, élükön a szakszervezetekkel egy emberként állnának a tervezet mellé. Üdvözölnék, támogatásukról biztosítanák az elképzelélést, hangsúlyoznák, hogy a hivatás fontossága  mennyir megköveteli azt, hogy kiváló, felkészült és minden szempontból példaképnek számító pedagógusok neveljék a nemzeti közös jövő letéteményeseit...

Vajon mi történne? A rendelet nyilván megszületne - mindenképpen meg fog - , hiszen a karaván halad, a tanárok társadalmi megítélésében sem lenne azonnali áttörés. A hatalom oldalán viszont - és ebben biztos vagyok - nem kis zavar támadna az erőben, látván, milyen az, amikor a kígyó a saját farkába harap.

Mindaddig viszont, amíg mindenki csökönyösen a saját nótáját fújja, nem sok reménnyel kecsegtet a jövő iskolájáról esetleg lefolytatható eszmecsere.