Ezt most csak így ideteszem, minden kommentár nélkül. Nagyon tanulságos - és nekem kicsit elszomorító - olvasmány kerekedett ki belőle.

                                                                                                                        Forrás: Dr. Gerevich József Facebook-oldala

Knausz Imre, önmeghatározása szerint pedagógiáról gondolkodó ember /nyugdíjas/, nagyon jókat ír. És jól is beszél. A minap olvastam vele egy interjút a Szabad Európán. /Ezt furcsa így leírni: hiszen a magamfajta magyar boomer a  Szabad Európát hallgatta.  A rövidhullámon, lüktető zúgással elegyítve, Cseke Lászlóval és a Forgószínpaddal...

De ez csak nosztalgikus kitérő. Szóval: Knausz írásai precízek, jól adatoltak és csöppet sem szárazak. Árnyaltak, néhol kritikusak, de sose bántóak. Ha előkaparom több évtizedes újságírói-szerkesztői tapasztalatomat, azt mondom: Knausz Imre tud írni. És nem mellesleg rendszerint a szívemből szól, hellyel-közzel egyetértek főbb megállapításaival, olyasmi, amire az olvasás közben az ember néha úgy érzi, milyen jó lenne így érteni a pedagógiához, és bárcsak én írtam volna le egy-egy mondatát. 

De mit is állít, pontosabban mit is vezet le a kutató? Néhány kiragadott mondat az interjúból:

"...nem igaz, amit gyakran mondani szoktak, hogy mindenféle életszerűtlen dolgokat tanulunk az iskolában, mert pont nem tanuljuk meg"

"... a magyar oktatásban alapvetően mindenütt elvész a pedagógus tekintélye, mert a gyerekek azt mondják, hogy engem nem érdekel ez az egész marhaság, amit ő itt tanít."

"A műveltségi kánon rendkívül nagy, valójában végtelen mennyiségű tudást ölel fel. Ez olyasmi, amiben megmerítkezni lehet, amibe be kell avatni az ifjúságot, hogy szembesüljön azokkal az igazságokkal, amiket mások felfedeztek. De ez nem megy úgy, hogy készítünk egy kivonatot, és ezen vezetjük végig a gyereket. Mert az minden, csak nem beavatás."

"Sokszor olyasmiről álmodom – és ez nagyon ellene megy a progresszív pedagógiának, és ebben szerintem igazuk van a konzervatívoknak –, hogy olyan iskola kéne, amely eléggé elszigetelődik a világtól."

"Én nem szeretem azt a megközelítést, hogy a kompetenciák bármilyen ismeretanyag feldolgozásával fejleszthetők, hogy az ismeretek csak példák, és valójában a képességek fejlesztése a cél."

"Két dolog valósul meg, amit a nyakába varrok a konzervatív pedagógiának: a kötött tananyaghoz való ragaszkodás és a szelekció, ami egyszerűen azért valósul meg, mert így működik ez az oktatás. Ha pedig elkezdjük nyomatni a konzervatív pedagógiát, az kellő ideológiai alátámasztást ad annak, hogy ez mégsem akkora nagy baj."

Akinek pedig hozzám hasonlóan feltámadt az érdeklődése, annak ajánlanék még Knausz Imrétől egy recenziót  és egy előadás szövegét.

Akár így, akár úgy, szerintem van mit továbbgondolni.

"Ti egy állami Waldorf-iskola vagytok!" - ezt egy-két éve egy ismert színművész mondta az iskolám igazgatójának, miután egy színész kollégájával meghívásra hozzánk látogatott, hogy egy drogprevenciós célú mini színdarabot adjon elő a diákjainknak. És persze megismerkedett a sulival, megnézett mindent az iskolamúzeumtól a táncosok próbatermén át az udvari szabadtéri tantermekig, színpadig, továbbá az akkor legújabb büszkeségünket, egy leselejtezett BKV-buszt, amely már turisztikai szaktanteremként funkcionált.

A fenti dicséretet persze nem betű szerint kellett érteni, hiszen a vendég valójában nem szakmai értelemben utalt a Rudolf Steiner-féle Waldorf-pedagógiára, inkább a humánus, gyerekbarát iskolát gondolta így jellemezni. De miért ne lehetne minden iskola legalább ebben az értelemben "waldorfos"? Hiszen bő egy hónapja megjelent egy - sokadik - írás a finn iskoláról 14 ok, amiért jó lehet finn iskolásnak lenni címmel, és a 14-ből legalább 10 dolog - vagy nagyon hasonló másik tíz -  találékonysággal és jószándékkal az iskolák felében-harmadában simán megvalósítható. Tudok iskolát, ahol a tanév végén sátrazós, ottalvós bulit tartanak kerti bográcsozással az iskolaudvaron, de olyat is, hogy aki akar, éjszakai gyalogtúrán vehet részt, természetesen tanári felügyelettel és irányítással.

                                                                                        Erdei iskola Ravazdon           Forrás: rakoczicsorna.hu

Mindez egyáltalán nem független a legutóbbi bejegyzésemben tárgyalt,  és szerintem nagyjából elkerülhetetlen MI-térhódítástól, ráadásul a héten még fel is izzott a téma az idei fizikai Nobel-díj miatt. A posztban vázolt tízéves előrejelzésem - hogy tudniillik a tanítás-tudásátadás folyamatát majdnem teljesen át kell engedni az MI-nek - a most megjelent cikkek tükrében inkább óvatos, mint merész jóslatnak tűnik. Mindezt persze csak a technikai fejlődés oldaláról nézve, az MI tömegesedése azért felvet energetikai, üzleti  kérdéseket is, meg olyanokat, hogy az iskolai oktatásba beszivárgó mesterséges intelligencia mondjuk mennyire fogja továbbzilálni-szaggatni az iskolarendszereket /félek, nagyon/.

De hol marad hely az igazi tanároknak az iskolában? Szerintem legfőképp a nevelés, a szocializáció oldalán, amiről majd egy másik bejegyzésben gondolnék elmélkedni. De van feladat, teendő a szűkebben értelmezett oktatás térfelén is, annak dacára, hogy -  technikailag -  a tudásátadás, gyakoroltatás területén  az MI szerintem jobb lesz.

A gép eleve képes személyre szabni a tanítást, hatékonyabb, hiszen jobban "ismeri" a diákokat. Persze, nem ismeri, de a digitális szokásaikból kiindulva jobban tud alkalmazkodni az életritmusukhoz, érdeklődésükhöz, tanulási és egyéb beidegződéseikhez. Módszertanilag - virtuális térben - verhetetlen, hiszen minden appot, trükköt, megoldást ismer, többet, mint bárki, aki ma a digitális oktatás szakértőjének nevezhető. Főként emiatt gondolom egyébként, hogy hosszabb távon nem túl ígéretes reformlépés "a vadállat háziasítása", vagyis, ha módszertani - és kizárólag módszertani - térbe helyezzük a digitalizációt és MI-t. /Ne felejtsük, a fogságban tartott tigrisek néha felfalják a gondozójukat./

Amikor a tanultak valós alkalmazására, illetve az értékelésre kerül a sor, azt hiszem, akkor kell belépniük a hús-vér pedagógusoknak. Ez az ő terepük, szerintem némi rákészülés után ezen a ponton simán verik az MI-t, legalábbis azt, amit a magam részéről "kinézek belőle". Itt értékelődik fel az emberi tényező, a valóság megismertetésében, életszerű projektekben /drámapedagógiában, erdei iskolákban, játékokban, vitaversenyekben, sportban, társasjátékbajnokságokban, fotó-, videó- és rajzklubokban, iskolarádióban, iskolaújságban stb./ testet öltő feladatok. 

És tartsuk magunknál, ne engedjük át a gépnek az értékelést, amikor fontossá válik az élő beszéd, a szóbeliség, amikor gesztusoknak, mozdulatoknak, hangszínnek szerepe lesz, nem is beszélve olyan fogalmakról, mint méltányosság, jóindulat, szigor stb. Tisztában vagyok vele, hogy ezen a területen mennyi lenne a tennivaló az elkövetkező években: alternatív értékelési módokat kellene kitalálni és bevezetni. Én szívesen venném, ha fellazulna az ötfokozatú skálán történő osztályozás dogmája, és nem csak azért, mert ennek a merevsége is az MI-értékelés irányába hat. /Tudom, az osztályozás az oktatás egyik alaphagyománya....de azt is tudom, hogy a tradíciókra hivatkozás mindig elegáns keretet teremt ahhoz, hogy ne csináljunk semmit./  Valljuk be, a gépi értékelés nagyon is kedves lehet a szaktanárnak már ma is: a beállított feladatokat a program kiosztja, kijavítja, értékeli. 

A mechanikus értékelés kényelmes. Biztos nem leszek népszerű, ha angoltanárként viszont azt mondom, hogy a javítókulcsok elsődlegessége fölött kezd eljárni az idő. Persze, tudom: egy-egy középszintű érettségi dolgozat kijavítását jelentősen lerövidíti a javítókulcs - nevezhetjük akár gépi javításnak is - , ráadásul a felelősség jókora részét leveszi a javító tanárok válláról. És hát ki akarna többet dolgozni, ha kevesebbet is lehet? De könyörgöm, az élő idegen nyelv attól élő, hogy kommunikációt tanítunk. Szerintem értesse meg magát a gyerek, ez a cél - legalábbis középszinten.

És akkor még nem is beszéltem a nyelvhelyességi szabályok bizonytalan körvonalairól. Hol a határ az "így kell mondani" és a "mondják úgy is" között? Elfogadható-e, ha egy érettségi íráskészség feladatnál a baráti levélben - stílusban a szöveghez illeszkedően - egy diák leírja, hogy 'ain't got no money /sőt, dough/', "nincs pénzem'. Ez most helyes vagy nem? Egyfelől nem, hiszen éveken át tanítjuk, hogy ne használjanak kettős tagadást, hogy angolra ne fordítsuk tükörben mondjuk azt, hogy "nincs itt senki". Másfelől meg anyanyelvi angol beszélők - szerintem - milliói használják az ilyen kettős tagadásos formákat.

 Egy éve az interneten komoly, minőségi amerikai  napilap honlapján futottam bele a 'winningest' szóba, abban az értelemben, hogy valaki "a legtöbb győzelmet arató". Aztán nem sokra rá jött a "goodest" azaz a "legjobb" szó például házikedvencek dicséretekor. Rákerestem. A goodest szót a magyar online szótárak nem ismerik, az Oxford szintén nem, az Urban dictionary viszont amolyan túlzófokként definiálja. A ChatGPT volt a legjobb, "hozott ajándékot, meg nem is". Idézem:

A "goodest" angol szó nem helyes, mivel a "good" (jó) melléknév középfoka "better" (jobb), a felsőfoka pedig "best" (legjobb). A "goodest" tehát nem létező forma, de informális vagy humoros kontextusban néha használják, hogy valaki vagy valami rendkívül "jó" legyen. Ha valaki mégis használja a "goodest" szót, akkor általában a "legjobb" vagy "legkedvesebb" értelemben gondol rá, de ez nyelvtanilag helytelen.

Kösz.

Világmegmentős és katasztrófafilmek unalomig ismert jelenete: áll a főhős, a távolba néz, oda, ahol feltűnik a méltóságteljesen közelítő pusztítás. Cunami, tornádó, földrengés vagy vulkánkitörés, mindegy. A hős lenyűgözve áll, tiszteletet érez, de az  arcára kiül  az aggodalom, a szorongás, esetleg a rettegés is. Na, körülbelül így vagyok én a mesterséges intelligenciával, közkeletű rövidítéssel az MI-vel, vagy angolosan-magyarosan AI-val. Csak példának: az alábbiakban látható a neten fellelhető számtalan közmagyarázat egyike:

                                                                                                                                               Forrás: YouTube, Tízes lista

Bevallom, hogy - visszautalva a blogbejegyzés  címében elsütött gyengécske szóviccre - fogalmam sincs, mi lesz ebből, viszont közepesen borúlátó vagyok, elég csak az MI hihetetlen energiaigényére gondolni.

Nem nagyon győznek meg azok a magabiztos vélekedések, amelyek szerint az MI nem lehet, nem lesz világhatalmi tényező és az ember versenytársa, hiszen "nincs benne lélek", és nem képes kreativitásra. Mindenesetre egyrészt azért nekem úgy tűnik, az MI szép lassan bedarálja a kortárs fotó-, majd képzőművészetet és zenét, másrészt az én értelmezésemben a kreativitás meglévő tudáselemek újszerű, eddig nem látott konstrukcióban újraszerkesztését /is/ jelenti. Hiszen Leiner Laura ugyanúgy a magyar abc 44 betűjéből dolgozik, mint mondjuk Nádas Péter vagy Krasznahorkai László.

Az én fejemben a tanári munka alapvetően kétágú. Oktatás, nevelés, természetesen egymástól elválaszthatatlanul, de mégsem összemosódva.  Mint a két agyfélteke - sokszor eltérő funkciók, feladatok, de együtt.

Egyelőre maradnék az oktatásnak nevezett "féltekén", értem ezalatt a tudásátadást, információk megosztását és értelmezését, a bevésést és az elsajátítás fokának ellenőrzését. Ezt tekintjük - máig -  az iskolai oktatás fő funkciójának, tantervről, tanmenetekről vitatkozunk, ha korszerűsíteni szeretnénk az iskolai munkát, akkor itt alkalmazunk digitális eszközöket, és ennek érdekében küzdünk - már aki küzd -  az iskolai mobilkorlátozások ellen. Mindezt az oktatásmódszertan kategóriáján belül, erről beszél a konzervatív, aki azt mondja, a tanulás folyamata óhatatlanul szenvedéssel is kell hogy járjon, és ezt cáfolja a progresszív, amikor az élményalapú oktatásra, kooperatív tanulásra ösztönöz. Az utóbbi csoport pedig, ha jól érzékelem, ebbe a csatornába szeretné beterelni az MI-t is.

A cél a minél nagyobb hatékonyság, a tanulási teljesítmény növelése, s a saját igazának bizonyítására mindkét fél tényeket sorol, a szenvedéspártiak a kínai gazdasági és oktatási sikereket, lazán átugorva azt a szerintem nem elhanyagolható tényt, hogy egy teljesen különböző kultúráról, hagyományról, családi nevelési közegről van szó. A másik fél, a progresszívek pedig a generációkutatók tapasztalataira hivatkoznak. Leginkább arra, hogy a most az iskolapadban lévő Z  - továbbá a bejövő Alfa generáció, amelyről nagyjából annyit mondanak, hogy "még sokkal olyanabbak", mint az előttük járók - mobilfüggők és milyen nehéz őket huzamosabb ideig lekötni. A hatékonyság nevében tehát ezeket a tulajdonságokat igyekeznek kiszolgálni. Ilyenkor ez, és csak ez van középpontban: mintha hirtelen nem tűnne szempontnak a Z generációra jellemző énképzavar, magányosság, szociokulturális deficit, a depresszióra való hajlam, vagy ettől - talán, de nem biztosan -  függetlenül az SNI gyerekek számának ugrásszerű növekedése.

                                                                                                                                                                Forrás: YouTube, Menedzser Praxis 

Meggyőződésem: a nem túl távoli jövőben az iskola és a pedagógiai munka alapvetően változik meg. A gyerekeket nem a virtuális világba kell bevezetni, hanem épp ellenkezőleg, meg kell próbálni őket visszarángatni a valóságba. Az iskola a tudásátadás színteréből szocializációs térré változik, a pedagógusoknak csökken a tanításbeli szerepük /leginkább a magyarázó-segítő-motiváló funkciók kerülnek előtérbe/.

Javaslom, játsszunk sci-fit. Angolóra középiskolásoknak, a téma az igeidők gyakorlása a következő heti témazáró előtt. Idő: valamikor a 2030-as évek közepe, második fele.

A főszereplőnknek, aki mondjuk egy 16 éves fiú,  nem akaródzik megnyitni az MI-vel támogatott digitális leckét. Mást szeretne: játszani, chatelni, TikTokozni.  A robottanár figyelmeztetéseket küld , hiszen "ismeri" a fiút, tudja, mennyi időre van szüksége a tanuláshoz, gyakorláshoz. A nógatás után a robottanár fenyeget: ha a gyerek nem csinálja meg a leckét, a telefonján átmenetileg letiltja a szórakoztató funkciókat.

A fiú tehát belevág a gyakorlásba. A géptanár természetesen személyre szabott gyakorlatokat küld, hiszen a mobilhasználat alapján tudja, Péter mikor, milyen napszakban tud a legjobban teljesíteni. Ha fáradt, azt egy gyors teszttel ellenőrzi, ha hosszú a reakcióidő, akkor játékosabb, lazább leckét ad, olyan témakörben, mondjuk a fociban, ami a gyereket érdekli /ezt a robot a  mobilhasználat alapján szintén ismeri/. A gép gyakoroltat, visszakérdez, ha hiányosságokat tapasztal - ha hősünknek mondjuk nem megy a befejezett jövőidő -, akkor újra elmondja, magyarázza, mindaddig, amíg nem sikerül elsajátíttatnia az anyagot. És a rákövetkező héten dolgozatot írat, javít, értékel, ha kell, osztályoz.

Utópia? Lehet. Viszont úgy sejtem, az általam leírtak nagyobbik részét már ma is tudja, illetve majdnem tudja a technika. Lehet vitatkozni persze, de a minap ezt dobta fel nekem a Facebook:

Egy-két napra rá azután magyar oldalakon is megjelent a hír.

Úgy tűnik, nagyon gyorsan közelít az a bizonyos tornádó.

#sulivíziók

#exkatedra

Nem és nem és nem. A Facebook népe és az úgynevezett demokratikus sajtó még a múlt héten sem tudott leszállni a mobilkorlátozás döglött lováról. Pedig már egy ideje tudni lehet, hogy ebből a progresszív és modern oktatás szószólói nem tudnak jól kijönni. A Nézőpont kutatását még talán le lehetett söpörni, de egy új - a Népszava megbízásából készült - Publicus-felmérésre azért csak nem lehet mondani, hogy Fidesz-propaganda...  Fogadjuk el: a többség, mégha úgymond "szűk többség" is, nem vevő az unalomig ismert érvekre. " A válaszadók 40-41 százaléka szerint a digitális kultúra iskolai oktatása, a gyerekek felkészítése az internet veszélyeire, valamint az okoseszközök értelmes iskolai használata jelenthetne segítséget. De 45 százaléknyian úgy vélik, a szülőket is fel kellene készíteni az okostelefonok és az internet veszélyeire."

                                                                                                                   Finn kisiskolások mobilmentes foglalkozása       Forrás: qubit.hu

Nézzük egyenként:

- A digitális kultúra oktatása létezik, legalábbis van ilyen tantárgy. Ha rossz a tartalma, akkor át kell alakítani, de alternatív tantárgyi követelmények megfogalmazását, bevallom, sehol nem láttam még, csak a jámbor óhajt.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy az internet veszélyeire tanárok, tanórai keretek között hatékonyan fel tudják hívni a figyelmet. Ha most az álhírekre gondolunk, annak a kiszűrése - legyenek erre okosabbnál okosabb alkalmazások - szinte reménytelen feladat. Főképp talán azért, mert az álhírek többsége nem teljesen légből kapott - bár vannak ilyenek is szép számmal -, hanem valós hírek torzításai, csúsztatások, elhallgatások. Ezt kiszűrni pedig sok forrás összevetésével, időigényesen lehet. Hány Z generációs tinédzser fog egy csomó időt eltölteni hírböngészéssel?  Azok amúgy, akikről generációkutatók, tanárok hada kórusban állítja, szerintem nem minden alap nélkül, hogy ezeket a  tizenéveseket negyedórákra lehet csak lekötni. 

 - Az okoseszközök értelmes iskolai használata szép dolog, de ne legyenek illúzióink: a gyerekek nem tőlünk, tanároktól, hanem egymástól tanulják a mobilozást. Egymástól lesik el a legújabb játékokat, egymástól tanulnak játékstratégiát, a közösségi média használatának módjára is egymást okítják - és persze, közben "értelmes és hasznos" dolgokat /is/ tanulnak, videó- és hangszerkesztést például, továbbá az AI  - legfőképpen a cheatsheetek - használatát.  És ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ezekkel a dolgokkal versenyezni tudnak az oktatóprogramok, hogy akár a sokszor negyedórás kahootozás, redmentázás vagy a TED-eden összeállított feladat - ez nagyon ügyes dolog amúgy, ajánlom mindenkinek - majd önmagában jó irányban tartja a "telefonozást"? Ennek reális  esélyeiről nemrég egy budapesti sztártanár és a digitális eszközök iskolai alkalmazásának egyik "arca",  Nádori Gergely adott interjút. Az általa elmondottak pedig magukért beszélnek. "Legyen érdekes az iskola! - mondá bölcsen. Legyen.

Tényleg nem szándékom a modern oktatás, a progresszió hazai képviselőit ekézni, megtettem ezt korábban, például itt. Nem izgat a dühödt-sértett aktuálpolitizálásuk, az unalomig ismert és szerintem fölösleges akciózásaik. Az viszont zavar, hogy a progresszív iskola hívei mintha kizárólag oktatásmódszertani keretek között, a "jó gyakorlatok" szintjén gondolkodnának az iskola jövőjéről. Odáig még érteni vélem a dolgot, hogy ebbe a csoportba leginkább /innovatív/ pedagógusok tartoznak, akiknek mégiscsak fontosabb a következő tanóra menete, mint az elméletieskedő vizionálás, de a kutatók, oktatáspolitikai szakemberek is a jó gyakorlatok logikáján haladnak, átütő erejű megoldásokkal nem nagyon kényeztetnek el. Ha pedig kifő valami a boszorkánykonyhákban, az jó eséllyel ott is marad, nem kerül ki a publikum elé.

Egy példa: megítélésem szerint az elmúlt évek egyik legjelentősebb innovációja a hozzáadott érték modelljei alapján Nahalka István tanulmánya, amelyben a hozzáadott pedagógiai érték kiszámításával átírta a nagy népszerűségnek örvendő középiskolai rangsorokat. Kellett volna még fejleszteni talán, aztán "forradalmi újításként" jó reklámmal eladni a közvéleménynek. Annak a közvéleménynek, amelynek a jelentős része imád mindenféle, különböző szempontok alapján készített rangsort: a legélhetőbb városokét, egyetemekét, filmekét. És hát ki ne szeretné látni, hogy mely iskolák tudnák kihozni a legtöbbet a gyerekből...?

Az események nem ezt igazolták: a tíz évvel ezelőtti kisérleti módszer nemhogy nem robbant be a köztudatba, hanem szép lassan a feledés homályába merül. 

Azért hadd mondjak pozitívat, előremutatót is a koncepcióalkotás ügyében. Mostanában mintha megmoccant volna valami: nem sok, de talán a semminél több. Az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasok tudományos igényű kritikát a konzervativizmusról és konzervatív iskoláról, hol például szigorúan elméleti alapon, hol pedig - mint a már korábban hivatkozott Húsvéti levél -  indulatos-gyakorlatiasabb közelítésben. Reménykedem, hátha kinő majd ezekből valami, már csak azért is mert itt-ott felütik a fejüket rendszerszintű jó gyakorlatok is /ezeket próbálom majd Alter címszó alatt a Facebookon csokorba szedni/.

De ugorjunk vissza a modern és innovatív iskola közhelyszerű és kissé doktriner értelmezéséhez. A minta unalmasan egyszerű: nézzük meg, mit mondanak a guruk a Z generációról, válogassunk a jellemzők között, tehát például toljuk előtérbe azt, hogy a tizenévesek milyen rövid ideig képesek csak egy dologra koncentrálni, aztán próbáljuk meg az órán is  kiszolgálni az állandó változás és változatosság igényét. Kész is a képlet:  Innováció = digitális alkalmazások a tanórán / minél több, annál jobb/.  És erre a módszertani dogmára szépen lassan ráépült egy iparág, szakmányban készülnek az iskolai alkalmazások, kialakult az innovatív tanárok élcsapata, és néhányan, fizetős oldalak fenntartásával, továbbképzés-szervezéssel még némi pénzt is tudnak ebből csinálni.

Felbukkant ugyanakkor valami, amit - úgy látom - egyelőre a konzervatív oldal sem tud hová tenni.  Az oktatásügyi közbeszédbe viszont behozta a miniszterelnök politikai igazgatója a már hivatkozott Index-interjúval. A dologról valójában nem tudunk semmit, de ezt a semmit elegáns magabiztossággal, a tudós emberek komolyságával próbáljuk eladni. Az oktatáselmélet "túloldalán" lévők viszont, úgy látom, még nem tartanak itt: ők a régi recept szerint megpróbálják ezt a jelenséget is az oktatásmódszertan karámjába terelni/. A ciklon még nem ért ide, csak az előszele csapott meg, de tudjuk, hogy jön, sőt már lassanként ismerősként emlegetjük, hiszen neve is van: mesterséges intelligencia.

#sulivíziók

#exkatedra

A török oktatást és iskolarendszert nem szokták példaként - se jó, se rossz példaként -  emlegetni. A PISA-mérések összesített rangsorában általában Magyarország mögött szerepel /a 2022-es adatok szerint a magyarok a 28., Törökország pedig a 36. helyen végzett, viszont megelőzte mások mellett Máltát, Szlovákiát, Izlandot, Romániát és Bulgáriát, hogy csak néhány európai versenytársat említsek/. Az ország földrajzilag és kulturálisan is Európa és Ázsia határmezsgyéjén található, a lakosság több, mint 95 százaléka muszlim, az állam azonban világi berendezkedésű. Törökországban rengeteg a gyerek /a 80 milliós ország lakosságának fele 28 év alatti/, és a gyerekeket, ahogy láttam, különleges odafigyelés veszi körül. Nem lényeges, de talán jellemző: bármerre járva - repülőtéren, vasútállomáson -  a többnyelvű hivatalos tájékoztatás felvezetását "Ladies and gentlemen!" mindig kiegészítette a "Dear children!"-megszólítás.

A Fekete-tenger parján fekvő Gerze nevű kisváros, amolyan üdülőváros középiskolájába érkezve azonnal feltűnt  - Magyarországról érkezve hogyne tűnt volna fel! - az a nyitottsággal vegyes általános tisztelet, amivel a diákok viszonyulnak a tanárok iránt. Az otthonról hozott respekt  - egy, korábban Németországban is dolgozó némettanár magyarázata szerint -Törökországban kötelező norma a gyerekeknél. Szemtelenséget, visszaszólást, de még grimaszolást sem láttam soha. Ez persze kulturális örökség, hagyomány is abban az országban, ahol általában is hihetetlenül - legalábbis innét nézve hihetetlenül - nagy tisztelet övezi a "tanítót". Csak egy apró adalék: vendéglátóink elmondták, náluk a tanárkollégák, ahogy mi is megszoktuk,  a keresztnevükön szólítják egymást, viszont a megszólításhoz hozzáteszik a tanár szót, mintha nálunk valaki mondjuk "Marika tanárnőként" vagy "Sándor tanár úrként" emlegetné a másikat.

Ez idáig elég tradicionálisan hangzik, bár itthoni konzervatívjainknak aligha jelentene könnyű feladatot a társadalmi közhangulat és szemléletmód ilyen irányú megváltoztatása. Már ha egyáltalán mostanság igyekeznének ilyesmire törekedni, mert azt hiszem, jelenleg rövidtávú politikai megfontolásból kényelmesebb és célszerűbb a társadalmi megosztottságot, a pedagógusok elutasításának állapotát fenntartaniuk.

De vissza Törökországba, ahol jócskán keverednek a hagyományos, továbbá a mi fogalmaink szerinti progresszív elemek. Csak felsorolásszerűen:

 - A török iskola nagyon erős központi állami irányítás alatt áll, a beiskolázás körzetesített, a frissen végzett pedagógusok pedig szintén körzeti alapon pályáznak állásokra.

 - Minden általános tantervű iskola teljesen egységes tanterv, sőt nagyjából tanmenet szerint tanul, azonos tananyagcsomag használatával. Ez tankönyvet, digitális tananyagot - hangot, képet - , tanári kézikönyvet tartalmaz, sőt ajánlást arra vonatkozóan is, hogy egy adott időszakban, mondjuk szeptember végén hol "érdemes" tartani az anyaggal. Ehhez képest tapasztaltam némi rugalmasságot is: egy németórába simán belefért egy 10 perces Kahoot!-feladat /a gyerekek kimentek a tanári asztalnál lévő falitartóba berakott mobiljaikhoz, felvették, majd a feladat elvégzése után még az órán vissza is vitték - az egész maximum összesen kb. 3-4 percet vett el a nyelvórából/.

- Az évközi értékelés nagyon ritka, viszont a tanév végén minden évfolyamon minden tantárgyból záróvizsga van. A hagyományos osztályozás jó pár éve megszűnt, az értékelés pontszámmal történik. Ugyancsak pontozzák a nagyjából a mi érettséginknek megfelelő középiskolai záróvizsgát is, amely egyébként a következő évben ismételhető és javítható. Az itt szerzett eredmény számít a továbbtanulásnál, de néhány munkakör betöltésénél is. Láttam olyan marketinges állás hirdetését, ahol a feltételek között szerepelt a minimálisan elérendő vizsgapontszám.

- A török iskola - a magyarhoz képest legalábbis, ahol alapvető szocializációs készségek fejlesztése az egyik legfőbb feladat -  sokkal inkább a tanításra, tudásátadásra, mint a "nevelésre" igyekszik fókuszálni. A gyerekek bármely évfolyamon dönthetnek úgy, hogy online teljesítik a követelményeket, s az ilyen kérelmeket a jelek szerint általában kedvezően bírálja el az intézmény. Ez amolyan home-schoolingot jelent. Az ezt választó gyerekek nem járnak be napi rendszerességgel,  hanem előre egyeztetett időpontban konzultációkon vesznek részt. Ez persze leginkább a felsőbb évfolyamokon népszerű: a kilencedikes "gólyák" angolóráján tele volt az osztályterem, a 11. évfolyamon viszont öten-hatan "lézengtek" az osztályban.  A követelmények egyébként azonosak, a digitális oktatásban részt vevőkre az év végi vizsgakötelezettség természetesen ugyanúgy vonatkozik. A előírt konzultációk száma változó:  az évfolyamtól és a diák egyéni tanulmányi eredményétől függ.

- Egyéni tanrend alapján tanulhatnak a szakképzősök is.  /A szakképzésről, mármint a magyar szakképzésről a jövőben részletesebben is tervezek írni./ Az ottani rendszer kicsit talán hasonlatos a hajdanvolt magyar TISZK-szisztémához, amennyiben nagy,körzetenként létrehozott tanműhelykomplexumokban készülhetnek a diákok a szakmai vizsgákra. Hatalmas épületekben szaktantermek sora áll napokig üresen, a szakmai konzultációra érkezőket várva. Itt egyébként délutánonként felnőttoktatás is folyik, mégpedig az alapoktól: látogatásunk idején például egy teremben ránézésre úgy 70 év körül járó fejkendős "néni" ismerkedett a betűvetéssel. Ezekben a központokban amúgy minden van: tankonyha, asztalosüzem, képzőművészeti stúdió, de a jövő buszvezetőinek felkészítését szolgáló szimulátor is.

                                                                                                                          Képzőművészeti óra                  Saját fotó

  A szállodaiparba készülőknek pedig egy teljes  - a nagyközönség számára nyitott - tanszálloda áll a rendelkezésére, recepcióval és saját étteremmel, ahol tanári felügyelet mellett diákrecepciósok, diákszakácsok és diákpincérek várják az igazi vendégeket.

                                                                                                                                         Sinop: tanszálloda       Saját fotó

  - Ami számomra a legrokonszenvesebb, és sok szempontból követhető, sőt követendő gyakorlat volt a gerzei középiskolában, az az, hogy milyen sok "valóságelemet" sikerül beépíteniük az oktatásba. Volt projektfeladat biológiából, amikor az emberi agy felépítését kellett bármi módon bemutatni vagy ábrázolni. Láttunk kartonból elkészített faliújságszerű táblát, volt aki 3D modellt készített gipszből, de olyan projektmunkát is, amikor a diák vászonszatyorra textilfestékkel dolgozott. Az iskola udvarán egy kisebb, elkülönített részen fóliasátor állt,  itt az osztályok - szintén biológiaóra keretében - saját növényeiket termeszthették, gondozhatták.

Ottjártunkkor tartották egyébként az évente megrendezett iskolai társasjátéknapot és iskolai mancalabajnokságot. Ez tanítás nélküli munkanap volt, a folyosóra kirakott hosszú asztal mentén 15-20 pár játszhatott egyszerre. Mindenki játszott mindenkivel, s az összesített eredmény alapján viselhette a győztes egy évig az iskola  bajnoka címet. Aki pedig éppen nem került sorra a mancalánál, az a különböző termekben másféle társasjátékokkal játszhatott.

                                                                                                                   Társasjátéknap  a középiskolában    Saját fotó

És hogy mit hoztam haza erről a villámlátogatásról? Módszertani ötleteket, követendő jó gyakorlatokat, általában pedig derűt, optimizmust, hitet. Hitet abban, hogy a magamban mégiscsak felvilágosult abszolútizmusként jellemzett török oktatásban  - és talán más országokéban is - megfér egymás mellett a tradíció és a konzervatívizmus a gyermekközpontú kreativitással.

#exkatedra

#sulivíziók

Milyen iskolakép sejlik föl a  - neokonzervatív, kormányzati - nyomulás mögött? Ezzel a kérdéssel zártam az előző bejegyzést, és erre most megpróbálok a magam módján válaszolni is. Előrebocsátom: nem vagyok oktatáspolitikus, oktatáskutató /bár műkedvelőként időnként szívesen olvasok ilyen tárgyú munkákat/, egyszerűen,  középiskolai tanárként próbálok jövendőt mondani. Szubjektíven, kávézaccból jósolva, a tévedhetetlenség magabiztossága nélkül.

Rövid távon vagyis minimum egy éves, maximum 4-5 éves időszakban szerintem céljuk a pedagógusképzés fölötti kontroll megteremtése. A pillanatnyi hiányt megpróbálják pillanatnyi megoldásokkal kezelni, nyugdíjasok foglalkoztatásával, katonavezényléssel, esetleg a foglalkoztatási feltételek további lazításával. Közben pedig kinevelődik az új tanárgeneráció, mégpedig két központ fennhatósága alatt: kicsit a "súlyponti kórházak" mintájára: lesz egy állami tanító és tanárképző a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, továbbá egy másik, az egyházi iskolák pedagógus-utánpótlását szolgáló központ, gyanítom az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ernyője alatt. Nem hinném ugyanakkor, hogy más tanító- és tanárképző egyetemeket rövid távon az erőszakos felszámolás fenyegetni: őket képzési kvótákkal, finanszírozási korlátokkal pompásan be lehet szorítani a  "futottak még" kategóriába. Hagyományokra persze lehet mondjuk az ELTE esetében hivatkozni, de egy ideje látjuk: tradíció az, amit "odafent" annak tartanak...

Egy másik lépés, amit kinézek az állami oktatáspolitikából, az az iskolahálózat racionalizálása. Azt, hogy Magyarországon elaprózott az iskolahálózat, az elemzők nagyrésze elfogadja, de hogy az államnak "tervei lehetnek", azt bizonyítja, hogy az oktatási mutatókból - mint erre Nahalka István kutató rámutatott - csak a kedvező képet kirajzolókat emlegeti, ezek közül is leginkább a tanár-diák arányt.

Innen pedig - bár egyelőre nem tűnik túl valószínű döntésnek - csak egy ugrás a részleges visszakörzetesítés, a szabad iskolaválasztás valamilyen mértékű korlátozása, természetesen bizonyos  - középosztálybeli, illetve "elitcsoportoknak" kibúvókat hagyva az általános szabályok alól. Ezt ugyanakkor azért nem tartanám időszerűnek, mert a központosítás megtakarítást és tanárhiány-csökkentést hozhatna ugyan, viszont növelné az ellátási felelősséget, kevésbé lehetne elmaszatolni  azt a tényt, hogy országosan és abszolút értékben sincs elég néhány szaktanárból, fejlesztő pedagógusból és mondjuk iskolapszichológusból. 

Szóval, szerintem a sokszínű iskolarendszer formálisan megmarad. Lesznek államiak, egyháziak és alapítványiak-magánok is. Lesznek köztük ellenségek, azokat a Wesley intézmények mintájára kivégzik majd, de lesznek barátok, felkarolásra érdemesítettek is, olyanok, amilyennel például az állami fejlesztési ügynökség hirdeti magát a Facebookon. Amúgy persze úgy látom, lenne mit megváltoztatni, legalábbis lenne miről értelmes vitát folytatni. Lehetne az iskolaszerkezet megreformálásól, azaz az alapiskola "feltolásától" 16 éves korig, a ma már meglehetősen értelmetlenné vált érettségi helyett egy 10. évfolyam végére beillesztett alapvizsgán át egészen az ötfokozatú osztályozási rendszer átalakításáig.

A közép- és hosszútávú konzervatív oktatási stratégia ugyanakkor a homályba vész. Komolyabb háttér híján - hiszen kutatói bázisukat leköti a döntések magyarázata, emészthetővé tétele, magyarán a szakpolitikai propaganda - az elmúlt években egyik műhelyük sem rukkolt elő jelentősebb elméleti-tudományos teljesítménnyel, már ha mondjuk a korábbiakban idézett Nicholas Tate írásait, illetve a miniszterelnök politikai igazgatójának elméleti írásait, megszólalásait nem tekintjük annak... Szerintem ne tekintsük, ahogy nem tekinti annak Lannert Judit oktatáskutató sem, aki szűk fél évvel ezelőtt meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg az úgynevezett konzervatív oktatásról.

Van viszont, úgy látom, megrendelés, mégpedig a miniszterelnöki "világstratégia" alapján, nevezetesen az, hogy történjenek előkészületek egy alapvető kulturálisparadigma-váltásra. Ez, amennyire most látni vélem, nagyjából a nyugati típusú kereszténységtől eltávolodó, a Keleten fellelt nemzeti gyökereket felmutatni tudó keresztény kultúra, illetve ennek az oktatási eleme lehetne. Alternatív nyelvtörténet, átírt nyelvrokonság, átszínezett magyar történelem. Árulkodó, hogy az MCC egyik kiemelt projektje éppen a történelemtanítással foglalkozik. Learning from Asia! -így hangzik az MCC másik projektjének címe, bár itt  a távol-keleti minták mint modernizációs törekvések, az AI használatának módozatai szerepelnek, és  - gondolom - nem feltétlenül a kínai alapvizsga, a gaokao bevezetése.

Lehet persze reklámozni az eltökéltség fontosságát a sikerhez vezető út nehézségeit és gyötrelmeit, de gyanítom, akkora politikaimarketing-erő még a kormányoldalon sem áll rendelkezésre, hogy eladhatóvá tegye a Távol-Kelet társadalom- és oktatásszervezési alapelveit.  A magyarok többsége, ha dönthetne, azt hiszem, inkább a  "finn csodát" választaná.

                                                                                                                                                       Tanterem Finnországban. Forrás: wmn.hu

Ha jól olvasom a konzervatív szándékokat, a követendő példát nem is a kínai, koreai vagy japán mintákban látják. Inkább a türk civilizációhoz és hagyományokhoz, az Európa keleti peremén, valamint a közép-ázsiai térségben élő népek kultúrájához való közeledés van napirenden.Tavaly májusban alkalmam volt egy röpke betekintést nyerni abba, hogyan működik a török gimnáziumi oktatás és szakképzés. Legközelebb összuefoglalnám, hogy mit láttam, és miért gondolom azóta, hogy érdemes óvatosan dobálózni a reklámjelszavakkal.

#exkatedra

#sulivíziók

A lassan lecsengő iskolai mobilkorlátozás vita az eddigieknél is jobban megmutatta az oktatásügyben kirajzolódó frontvonalakat. Az egyik oldalon Góliát: a kíméletlen döntéshozók. Mellettük-mögöttük a segédcsapatok, elsősorban az önmagát tudományos-oktatási műhelyként definiáló, ám inkább a konzervativizmus jelmondatával a kormányzati szándékok mellett kampányoló gigaszervezet, a Matthias Corvinus Collégium. Bírálói nevezték már őket fideszkeltetőnek, gyakrabban janicsárképzőnek, bár - ha már történelmi analógia - lehetne akár KISZ-vezetőképzőhöz vagy az MLEE-hez is hasonlítani. Ráadásul nem csak kommunikátorok,  hiszen  épp a napokban derült ki, hogy Fidesz-kifizetőhelyként is kiválóan működik. 

Hozzájuk csatlakozik még talán a frissen pedagógusképző-licencet szerzett Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a magyarázatot még tovább magyarázó sajtóorgánumok, tévéműsorok. Ez tehát a magyar oktatásügy konzervatívjainak hada, a hagyományőrzők.

A másik oldalon Dávid,  egy zömmel kormány- és rendszerkritikus értelmiségi csoport képviselői:  kutatók, pedagógusok, laza, leginkább a közösségi média és néhány online fórum köré szerveződve. Ők képviselik az élményközpontú, kompetenciaalapú tanulást a szakmai és közbeszédben, hangsúlyozzák az iskolai integráció, inklúzió fontosságát, oktatásmódszertanban pedig a korszerűséget, ezen belül pedig  - gyakran meglehetősen doktriner módon - az IKT-eszközök minél szélesebb körű használatát tekintik a jövő /és a jelen/ oktatási irányának.  Dühödten, kicsit ötlettelenül támadják az iskolák világát érintő kormányzati intézkedéseket. Az egyszerűség szerint nevezhetjük őket innovátoroknak, bár mondhatnánk akár modernistát is, ha nem tudnánk, hogy az MCC kuratóriumának elnöke, a miniszterelnök politikai igazgatója egy interjúban pár napja gyalázta le a "modernizmust", ahogy ezt korábban megtette már például a kompetenciaalapú oktatással/.

Dávid és Góliát harca a mai magyar iskolügyben aligha ígér bibliai végkifejletet. A hagyományőrzők sikert sikerre halmoznak a kommunikációs térben, az ellenoldalnak meggyőződésem szerint még ahhoz is át kellene lépnie a saját árnyékát, hogy legalább egy-egy gyomrost be tudjon vinni az ellenfélnek.

Eddig a szubjektív seregszemle. De vajon mit tudhat a konzervatív kommunikáció? Meglátásom szerint  pontosan tudja például, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségét - köztük a szülők nagyrészét - egyszerűen nem érdekli az oktatáspolitika. Nem fogékonyak módszertani trendekre, tantervi kérdésekre, az átlagokat mutató mérőszámokra: arra, hogy most hány pontot javított vagy éppen rontott Magyarország a PISA-mérésen. De nem különösen mozdítja meg őket az sem, hogy országosan hány tanár hiányzik, hogy kell-e a pedagógusoknak NAT-vizsgát tenni. Ami a szülők - főképp a középosztálybeliek -  javarészének fontos, az a saját gyerekeik iskolai teljesítménye, az egyéni utak kihasználása.

Tehetséggondozás, sőt elitista oktatás - mennyire jól csengő jelszavak ezek az ambiciózus szülők fülének. Hiszen ki ne szeretne az úgynevezett elithez sorolódni, ki ne szeretné, hogy az iskola a maximomot hozza ki a gyerekből...? A siker, az egyén sikere pedig a hivatalos nyilvánosságban jól reklámozható. Ahhoz minden szülő tud viszonyulni, ha egy magyar gyerek valamely tantárgyi olimpián kiemelkedő eredményt ér el, hiszen "jövőre talán már az én kislányom/kisfiam áll ott a dobogón". Ehhez képest kit érdekelnek az összesített, átlagolt tanulmányi mutatók? Akárcsak a sportban: egy olimpiai bajnoki címet egy ország ünnepel, ha kedvenc csapatunk egy világverseny selejtezőjében kibukik, akkor búslakodunk, és senkit nem vígasztal, hogy akár az iskolai testnevelés során hány diák - ügyes, ügyetlen, kövér, sovány - szerette meg a testmozgást mondjuk az iskolai röplabdabajnokságnak köszönhetően.Ha valaki hitetlenkedne, javaslom ezt a videót.

A konzervatív marketingstratégia tehát adott. A középosztályra, alsó középosztályra céloz, a hátrányos helyzetűekre, leszakadókra, "problémásokra", SNI gyerekekre, pláne a fogyatékkal élőkre nem fordít figyelmet. Ők oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. És, ha tudják, igyekeznek is egyénileg megoldani: ismeretséget keresnek, mozgósítanak gyermekük mind jobb "elhelyezése" érdekében. Ne tévedjünk: szerintem a magyar oktatáspolitika bűne és szégyene, hogy gyerekek szülei kénytelenek gyógypedagógussá képezniük magukat - én is személyesen ismerek ilyen pedagógus szülőt -, hogy segíteni tudjanak a gyerekeiken.  Segíts magadon...mondjuk még sosem hallottam olyasmit, hogy valakik perre mentek volna az állam ellen, mert törvényi kötelezettségüket - szaktanárellátás, fejlesztő pedagógusok kellő számú alkalmazása - nem teljesítették. /Az állam hátradől, és vállvonogatva hivatkozik az iskolaválasztás - ma még! - létező szabadságára./

És még valami. Ne legyenek illúzióink. Az átlagszülőknek - még az ambiciózusabbaknak is -  nagyon fontos, hogy minél kevésbé kelljen foglalkozniuk az iskolai dolgokkal, az oktatást és nevelést mind nagyobb mértékben hagyhassák rá az iskolára. Csak "ügy", gond ne legyen, ne kelljen beavatkozni. A gyerek legyen el, naponta hangozzék el a "Mi volt az iskolában? Semmi" párbeszéd, a nyugdíjas matektanár még tartson ki érettségiig, a szülő pedig mondhassa, amit én magam is sokszor hallottam. "A gyerek bevonul délután a szobájába, éli a kis világát, de hát tudja tanár úr, milyenek ezek a kamaszok..." Azt persze sok szülő nem szereti, hogy a gyerek napi 6-8 órán át rá van csavarodva a mobiljára, úgy érzik, nem is baj, ha az iskolában nem használhatja nyakra-főre - mint erre a vélekedésre egy Nézőpont-felmérés rávilágított - hiszen ez kényelmes: sajnálom a gyereket, hogy egész nap nem mobilozhatott, és otthon nagyvonalúan megengedhetem neki.

                                                                                                                                                      Fotó: Unger Tamás

Ha pedig valakiket nem érint meg az elitizmus, azok megkapják a tudományosan hangzó körítést, a konzervatív lózungot a tradíció fontosságáról a kultúra, sőt a civilizáció /!/ megőrzésében. Az MCC amúgy kiváló oktatási szakembereket és tudományos teljesítményt is fel tud, fel tudna mutatni, de, úgy látom, ők is inkább beálltak a propaganda-csatasorba. Egy-két szemelvény a tudományos műhelymunkából: a Tani-tani Online áprilisban hosszan elemezte Constantinovits Milánnak, az MCC főigazgató-helyettesének írását, idézve tőle az alábbi gondolatfűzért: "... a konzervatív oktatás a klasszikus tudásalapra épít, fontosnak tartja a pedagógus személyiségének csoport- és szemléletformáló hatását, illetve a nevelőmunkát és értékközvetítést az oktatás elválaszthatatlan részének tekinti, és a közösségben megélt tanulás élményszerűségében hisz."

Vagy itt van egy idézet a brit Nicholas Tate Konzervatív iskola című, magyarul az MCC által kiadott könyvéből: "...a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.”  Mellesleg ezt az idézetet olvasva kicsit hitetlenkedtem, úgyhogy rákerestem a szerző elérhető műveire, és elolvastam, amit tudtam...

Tudományos háttér ide vagy oda, az olyan kifejezések, mint "klasszikus tudásalap", "civilizációs örökség", egyáltalán,  a tradíció és a fontos ismeretek változatlanságának sugalmazása az emberek többségében bekapcsolhatja a gyerekkor nosztalgiáját , és a többség hajlamos amolyan úri huncutságnak tekinteni a módszertani innovációkat. Emlékszem, nagyapám, aki képzett jogászember volt, milyen jó érzéssel mesélt a Debreceni Református Kollégiumban eltöltött évekről, például arról, hogy az osztályban kórusban kellett mondaniuk a latin deklinációkat. És hát ilyenkor a rossz is szépül, ahogy az én generációmnak mondjuk a hátratett kézzel ülés az órán.

                                                                                                                                                           Fotó: FORTEPAN

De ki ne ismerne olyan visszaemlékezéseket, miszerint "emlékszem, ahogy Kovács tanár úr járkált az osztályban a fejes vonalzóval a kézben, és jaj volt annak, aki nem tanulta meg a verset". Mint a sorkatonaság-nosztalgia, amikor a temérdek felesleges szívatás évtizedek múltán úgy jön elő, hogy "a sereg embert faragott a fiúkból", És a konklúzió: "Tudom én azt, amit kell, mindenre megtanítottak, pedig akkor még nem volt mobiltelefon."

A  hagyományos iskolamodell előretörésének látszólag semmi sem állhat az útjába, pláne, hogy más országokban is megjelent a neokonzervatív gondolat, elég csak a mobilhasználat korlátozásának kérdésére gondolni. A társadalmi közeg  ezt a jelek szerint el is fogadja, legalábbis nem mutat túl sok elkötelezettséget  - harcos elkötelezetttséget pedig végképp nem - az innovatívabb oktatási formák és módszerek iránt. A kommunikációs csatornák bejáratottak, az üzenet számtalanszor sikerrel kipróbált. Most már csak az a kérdés: Milyen iskolakép sejlik föl mindezek mögött?

#sulivíziók

#exkatedra

Szívem szerint ott folytatnám, ahol abbahagytam, de amíg a mobiltelefon-ámokfutás és -hisztéria tart, addig nem nagyon érdemes semmit sem írni.

Felteszek azért egy filmet azoknak, akik már kívül-belül ismerik az összes érvet és ellenérvet, mert hátha valaki nem látta ezt a filmet. Érdemes megnézni. .2012-ben Thomas Vinterberg - egyik nagy kedvencem - csinálta, a címe pedig  A vadászat.

A trailer pedig itt:

Ha nem is áttörést, de legalább jótékony pezsgést hozott az oktatási közéletbe, hogy nyilvánosságra került két mérés eredménye. A nyáron jelentek meg az OECD által kitalált és kétévente lefolytatott PISA felmérés 2022-es adatai, s azóta zajlik az értelmezés, elemzés, a nem egyszer hit- és prekoncepció-alapú véleményalkotás. Pedig PISÁ-t olvasni nem is olyan egyszerű - mutatott rá Lannert Judit oktatáskutató a felmérés módszertanát bemutató elemzésében. De nézzük, laikus szemmel, a friss összesített országrangsort /India és Kína a mostani felmérésben nem vett részt/

                                                                                                                                                                                                Forrás: OECD

Az értelmezési viták szerintem nyilvánvaló előnye, hogy két ideológiai-oktatáselméleti pólus látszik kirajzolódni /ezekkel részletesebben tervezek foglalkozni későbbi bejegyzéseimben/. Egyfelől a neokonzervatív vonulat, megfűszerezve az elitista oktatás szerepének hangsúlyozásával, másfelől az első csoport által - véleményem szerint tévesen vagy szándékos csúsztatással - kompetencia alapú oktatásnak cimkézett irányzat, a magukat időnként progresszívnek, ám inkább az öröm- és élményalapú oktatás képviselői.

Néhány példa: a konzervatív-elitista nézeteket vallók álláspontját mutatja a szingapúri iskolarendszert némi propagandisztikus szándékkal bemutató írás, továbbá egy részletesebb ismertető, ugyancsak Szingapúrról, illetve egy önmagában nagyon érdekes podcast a kínai oktatásról.. Vannak persze ellentétes vélemények is. A már idézett Lannert Judit például két - mint írja - káros tévhitet, mítoszt igyekszik lerombolni a PISA felmérésekkel kapcsolatban.

De vissza a térképhez, amely a laikusoknak időnként egészen meghökkentő dolgokat mutat. Csak találomra néhány a felmerülő kérdések közül: Mi magyarázza a balti államok közötti markáns teljesítménykülönbséget?

Az észak-európai országokban hagyományosan erős az oktatás. Mi indokolja akkor Norvégia és Izland relatíve gyenge eredményét? Mit nem tudnak ők, amit a többiek igen?

És legfőképpen: Van-e értelme egyáltalán összehasonlítani eltérő anyagi helyzetű, más-más szociokulturális hátterű és társadalmi összetételű országokat egymással? Nem hasznosabb-e minden rendszert kizárólag saját korábbi teljesítményével összevetni?

Lássuk. A magyar fejlődési dinamika így néz ki.

 Emlékeztetőül: 2012-ben hozták létre a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, részben ezt váltották fel 2016 végén a tankerületi központok. A szakképzési centrumok 2015. július 1-jén jöttek létre. Az úgynevezett régi NAT-ot 2012-ben fogadták el, ma a 2020-ban elfogadott van érvényben.

Szóval nem tudom mi, de valami - csak a számszerűsíthető eredményeket figyelembe véve -  nincs rendben a magyar oktatásban. S  hogy ez mennyire így van, azt mutatják az országos kompetenciamérés frissen publikált adatai, illetve az ezt elemző HVG-cikk, amelynek már a címe is beszédes: "Mindig van lejjebb: a most végzett nyolcadikosok szövegértése azon a szinten van, mint a 2008-as hatodikosoké"

Zárásként eszembe jut egy ismerőseim között egy időben szállóigévé vált mondat. Sajtótájékoztatón ültünk újságíró kollégákkal, ahol a teljes magyar rendőri vezetés jelen volt, hogy egy halálos lövéssel végződött rendőri túlkapást magyarázzanak, illetve a belső vizsgálat eredményét ismertessék. Ekkor egy kollégám szót kért, és elhangzott az akár ide is illeszthető rövid kérdés: "És akkor Önök közül most ki fog lemondani?"

#sulivíziók

#exkatedra

-