Milyen iskolakép sejlik föl a  - neokonzervatív, kormányzati - nyomulás mögött? Ezzel a kérdéssel zártam az előző bejegyzést, és erre most megpróbálok a magam módján válaszolni is. Előrebocsátom: nem vagyok oktatáspolitikus, oktatáskutató /bár műkedvelőként időnként szívesen olvasok ilyen tárgyú munkákat/, egyszerűen,  középiskolai tanárként próbálok jövendőt mondani. Szubjektíven, kávézaccból jósolva, a tévedhetetlenség magabiztossága nélkül.

Rövid távon vagyis minimum egy éves, maximum 4-5 éves időszakban szerintem céljuk a pedagógusképzés fölötti kontroll megteremtése. A pillanatnyi hiányt megpróbálják pillanatnyi megoldásokkal kezelni, nyugdíjasok foglalkoztatásával, katonavezényléssel, esetleg a foglalkoztatási feltételek további lazításával. Közben pedig kinevelődik az új tanárgeneráció, mégpedig két központ fennhatósága alatt: kicsit a "súlyponti kórházak" mintájára: lesz egy állami tanító és tanárképző a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, továbbá egy másik, az egyházi iskolák pedagógus-utánpótlását szolgáló központ, gyanítom az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ernyője alatt. Nem hinném ugyanakkor, hogy más tanító- és tanárképző egyetemeket rövid távon az erőszakos felszámolás fenyegetni: őket képzési kvótákkal, finanszírozási korlátokkal pompásan be lehet szorítani a  "futottak még" kategóriába. Hagyományokra persze lehet mondjuk az ELTE esetében hivatkozni, de egy ideje látjuk: tradíció az, amit "odafent" annak tartanak...

Egy másik lépés, amit kinézek az állami oktatáspolitikából, az az iskolahálózat racionalizálása. Azt, hogy Magyarországon elaprózott az iskolahálózat, az elemzők nagyrésze elfogadja, de hogy az államnak "tervei lehetnek", azt bizonyítja, hogy az oktatási mutatókból - mint erre Nahalka István kutató rámutatott - csak a kedvező képet kirajzolókat emlegeti, ezek közül is leginkább a tanár-diák arányt.

Innen pedig - bár egyelőre nem tűnik túl valószínű döntésnek - csak egy ugrás a részleges visszakörzetesítés, a szabad iskolaválasztás valamilyen mértékű korlátozása, természetesen bizonyos  - középosztálybeli, illetve "elitcsoportoknak" kibúvókat hagyva az általános szabályok alól. Ezt ugyanakkor azért nem tartanám időszerűnek, mert a központosítás megtakarítást és tanárhiány-csökkentést hozhatna ugyan, viszont növelné az ellátási felelősséget, kevésbé lehetne elmaszatolni  azt a tényt, hogy országosan és abszolút értékben sincs elég néhány szaktanárból, fejlesztő pedagógusból és mondjuk iskolapszichológusból. 

Szóval, szerintem a sokszínű iskolarendszer formálisan megmarad. Lesznek államiak, egyháziak és alapítványiak-magánok is. Lesznek köztük ellenségek, azokat a Wesley intézmények mintájára kivégzik majd, de lesznek barátok, felkarolásra érdemesítettek is, olyanok, amilyennel például az állami fejlesztési ügynökség hirdeti magát a Facebookon. Amúgy persze úgy látom, lenne mit megváltoztatni, legalábbis lenne miről értelmes vitát folytatni. Lehetne az iskolaszerkezet megreformálásól, azaz az alapiskola "feltolásától" 16 éves korig, a ma már meglehetősen értelmetlenné vált érettségi helyett egy 10. évfolyam végére beillesztett alapvizsgán át egészen az ötfokozatú osztályozási rendszer átalakításáig.

A közép- és hosszútávú konzervatív oktatási stratégia ugyanakkor a homályba vész. Komolyabb háttér híján - hiszen kutatói bázisukat leköti a döntések magyarázata, emészthetővé tétele, magyarán a szakpolitikai propaganda - az elmúlt években egyik műhelyük sem rukkolt elő jelentősebb elméleti-tudományos teljesítménnyel, már ha mondjuk a korábbiakban idézett Nicholas Tate írásait, illetve a miniszterelnök politikai igazgatójának elméleti írásait, megszólalásait nem tekintjük annak... Szerintem ne tekintsük, ahogy nem tekinti annak Lannert Judit oktatáskutató sem, aki szűk fél évvel ezelőtt meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg az úgynevezett konzervatív oktatásról.

Van viszont, úgy látom, megrendelés, mégpedig a miniszterelnöki "világstratégia" alapján, nevezetesen az, hogy történjenek előkészületek egy alapvető kulturálisparadigma-váltásra. Ez, amennyire most látni vélem, nagyjából a nyugati típusú kereszténységtől eltávolodó, a Keleten fellelt nemzeti gyökereket felmutatni tudó keresztény kultúra, illetve ennek az oktatási eleme lehetne. Alternatív nyelvtörténet, átírt nyelvrokonság, átszínezett magyar történelem. Árulkodó, hogy az MCC egyik kiemelt projektje éppen a történelemtanítással foglalkozik. Learning from Asia! -így hangzik az MCC másik projektjének címe, bár itt  a távol-keleti minták mint modernizációs törekvések, az AI használatának módozatai szerepelnek, és  - gondolom - nem feltétlenül a kínai alapvizsga, a gaokao bevezetése.

Lehet persze reklámozni az eltökéltség fontosságát a sikerhez vezető út nehézségeit és gyötrelmeit, de gyanítom, akkora politikaimarketing-erő még a kormányoldalon sem áll rendelkezésre, hogy eladhatóvá tegye a Távol-Kelet társadalom- és oktatásszervezési alapelveit.  A magyarok többsége, ha dönthetne, azt hiszem, inkább a  "finn csodát" választaná.

                                                                                                                                                       Tanterem Finnországban. Forrás: wmn.hu

Ha jól olvasom a konzervatív szándékokat, a követendő példát nem is a kínai, koreai vagy japán mintákban látják. Inkább a türk civilizációhoz és hagyományokhoz, az Európa keleti peremén, valamint a közép-ázsiai térségben élő népek kultúrájához való közeledés van napirenden.Tavaly májusban alkalmam volt egy röpke betekintést nyerni abba, hogyan működik a török gimnáziumi oktatás és szakképzés. Legközelebb összuefoglalnám, hogy mit láttam, és miért gondolom azóta, hogy érdemes óvatosan dobálózni a reklámjelszavakkal.

A lassan lecsengő iskolai mobilkorlátozás vita az eddigieknél is jobban megmutatta az oktatásügyben kirajzolódó frontvonalakat. Az egyik oldalon Góliát: a kíméletlen döntéshozók. Mellettük-mögöttük a segédcsapatok, elsősorban az önmagát tudományos-oktatási műhelyként definiáló, ám inkább a konzervativizmus jelmondatával a kormányzati szándékok mellett kampányoló gigaszervezet, a Matthias Corvinus Collégium. Bírálói nevezték már őket fideszkeltetőnek, gyakrabban janicsárképzőnek, bár - ha már történelmi analógia - lehetne akár KISZ-vezetőképzőhöz vagy az MLEE-hez is hasonlítani. Ráadásul nem csak kommunikátorok,  hiszen  épp a napokban derült ki, hogy Fidesz-kifizetőhelyként is kiválóan működik. 

Hozzájuk csatlakozik még talán a frissen pedagógusképző-licencet szerzett Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a magyarázatot még tovább magyarázó sajtóorgánumok, tévéműsorok. Ez tehát a magyar oktatásügy konzervatívjainak hada, a hagyományőrzők.

A másik oldalon Dávid,  egy zömmel kormány- és rendszerkritikus értelmiségi csoport képviselői:  kutatók, pedagógusok, laza, leginkább a közösségi média és néhány online fórum köré szerveződve. Ők képviselik az élményközpontú, kompetenciaalapú tanulást a szakmai és közbeszédben, hangsúlyozzák az iskolai integráció, inklúzió fontosságát, oktatásmódszertanban pedig a korszerűséget, ezen belül pedig  - gyakran meglehetősen doktriner módon - az IKT-eszközök minél szélesebb körű használatát tekintik a jövő /és a jelen/ oktatási irányának.  Dühödten, kicsit ötlettelenül támadják az iskolák világát érintő kormányzati intézkedéseket. Az egyszerűség szerint nevezhetjük őket innovátoroknak, bár mondhatnánk akár modernistát is, ha nem tudnánk, hogy az MCC kuratóriumának elnöke, a miniszterelnök politikai igazgatója egy interjúban pár napja gyalázta le a "modernizmust", ahogy ezt korábban megtette már például a kompetenciaalapú oktatással/.

Dávid és Góliát harca a mai magyar iskolügyben aligha ígér bibliai végkifejletet. A hagyományőrzők sikert sikerre halmoznak a kommunikációs térben, az ellenoldalnak meggyőződésem szerint még ahhoz is át kellene lépnie a saját árnyékát, hogy legalább egy-egy gyomrost be tudjon vinni az ellenfélnek.

Eddig a szubjektív seregszemle. De vajon mit tudhat a konzervatív kommunikáció? Meglátásom szerint  pontosan tudja például, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségét - köztük a szülők nagyrészét - egyszerűen nem érdekli az oktatáspolitika. Nem fogékonyak módszertani trendekre, tantervi kérdésekre, az átlagokat mutató mérőszámokra: arra, hogy most hány pontot javított vagy éppen rontott Magyarország a PISA-mérésen. De nem különösen mozdítja meg őket az sem, hogy országosan hány tanár hiányzik, hogy kell-e a pedagógusoknak NAT-vizsgát tenni. Ami a szülők - főképp a középosztálybeliek -  javarészének fontos, az a saját gyerekeik iskolai teljesítménye, az egyéni utak kihasználása.

Tehetséggondozás, sőt elitista oktatás - mennyire jól csengő jelszavak ezek az ambiciózus szülők fülének. Hiszen ki ne szeretne az úgynevezett elithez sorolódni, ki ne szeretné, hogy az iskola a maximomot hozza ki a gyerekből...? A siker, az egyén sikere pedig a hivatalos nyilvánosságban jól reklámozható. Ahhoz minden szülő tud viszonyulni, ha egy magyar gyerek valamely tantárgyi olimpián kiemelkedő eredményt ér el, hiszen "jövőre talán már az én kislányom/kisfiam áll ott a dobogón". Ehhez képest kit érdekelnek az összesített, átlagolt tanulmányi mutatók? Akárcsak a sportban: egy olimpiai bajnoki címet egy ország ünnepel, ha kedvenc csapatunk egy világverseny selejtezőjében kibukik, akkor búslakodunk, és senkit nem vígasztal, hogy akár az iskolai testnevelés során hány diák - ügyes, ügyetlen, kövér, sovány - szerette meg a testmozgást mondjuk az iskolai röplabdabajnokságnak köszönhetően.Ha valaki hitetlenkedne, javaslom ezt a videót.

A konzervatív marketingstratégia tehát adott. A középosztályra, alsó középosztályra céloz, a hátrányos helyzetűekre, leszakadókra, "problémásokra", SNI gyerekekre, pláne a fogyatékkal élőkre nem fordít figyelmet. Ők oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. És, ha tudják, igyekeznek is egyénileg megoldani: ismeretséget keresnek, mozgósítanak gyermekük mind jobb "elhelyezése" érdekében. Ne tévedjünk: szerintem a magyar oktatáspolitika bűne és szégyene, hogy gyerekek szülei kénytelenek gyógypedagógussá képezniük magukat - én is személyesen ismerek ilyen pedagógus szülőt -, hogy segíteni tudjanak a gyerekeiken.  Segíts magadon...mondjuk még sosem hallottam olyasmit, hogy valakik perre mentek volna az állam ellen, mert törvényi kötelezettségüket - szaktanárellátás, fejlesztő pedagógusok kellő számú alkalmazása - nem teljesítették. /Az állam hátradől, és vállvonogatva hivatkozik az iskolaválasztás - ma még! - létező szabadságára./

És még valami. Ne legyenek illúzióink. Az átlagszülőknek - még az ambiciózusabbaknak is -  nagyon fontos, hogy minél kevésbé kelljen foglalkozniuk az iskolai dolgokkal, az oktatást és nevelést mind nagyobb mértékben hagyhassák rá az iskolára. Csak "ügy", gond ne legyen, ne kelljen beavatkozni. A gyerek legyen el, naponta hangozzék el a "Mi volt az iskolában? Semmi" párbeszéd, a nyugdíjas matektanár még tartson ki érettségiig, a szülő pedig mondhassa, amit én magam is sokszor hallottam. "A gyerek bevonul délután a szobájába, éli a kis világát, de hát tudja tanár úr, milyenek ezek a kamaszok..." Azt persze sok szülő nem szereti, hogy a gyerek napi 6-8 órán át rá van csavarodva a mobiljára, úgy érzik, nem is baj, ha az iskolában nem használhatja nyakra-főre - mint erre a vélekedésre egy Nézőpont-felmérés rávilágított - hiszen ez kényelmes: sajnálom a gyereket, hogy egész nap nem mobilozhatott, és otthon nagyvonalúan megengedhetem neki.

                                                                                                                                                      Fotó: Unger Tamás

Ha pedig valakiket nem érint meg az elitizmus, azok megkapják a tudományosan hangzó körítést, a konzervatív lózungot a tradíció fontosságáról a kultúra, sőt a civilizáció /!/ megőrzésében. Az MCC amúgy kiváló oktatási szakembereket és tudományos teljesítményt is fel tud, fel tudna mutatni, de, úgy látom, ők is inkább beálltak a propaganda-csatasorba. Egy-két szemelvény a tudományos műhelymunkából: a Tani-tani Online áprilisban hosszan elemezte Constantinovits Milánnak, az MCC főigazgató-helyettesének írását, idézve tőle az alábbi gondolatfűzért: "... a konzervatív oktatás a klasszikus tudásalapra épít, fontosnak tartja a pedagógus személyiségének csoport- és szemléletformáló hatását, illetve a nevelőmunkát és értékközvetítést az oktatás elválaszthatatlan részének tekinti, és a közösségben megélt tanulás élményszerűségében hisz."

Vagy itt van egy idézet a brit Nicholas Tate Konzervatív iskola című, magyarul az MCC által kiadott könyvéből: "...a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.”  Mellesleg ezt az idézetet olvasva kicsit hitetlenkedtem, úgyhogy rákerestem a szerző elérhető műveire, és elolvastam, amit tudtam...

Tudományos háttér ide vagy oda, az olyan kifejezések, mint "klasszikus tudásalap", "civilizációs örökség", egyáltalán,  a tradíció és a fontos ismeretek változatlanságának sugalmazása az emberek többségében bekapcsolhatja a gyerekkor nosztalgiáját , és a többség hajlamos amolyan úri huncutságnak tekinteni a módszertani innovációkat. Emlékszem, nagyapám, aki képzett jogászember volt, milyen jó érzéssel mesélt a Debreceni Református Kollégiumban eltöltött évekről, például arról, hogy az osztályban kórusban kellett mondaniuk a latin deklinációkat. És hát ilyenkor a rossz is szépül, ahogy az én generációmnak mondjuk a hátratett kézzel ülés az órán.

                                                                                                                                                           Fotó: FORTEPAN

De ki ne ismerne olyan visszaemlékezéseket, miszerint "emlékszem, ahogy Kovács tanár úr járkált az osztályban a fejes vonalzóval a kézben, és jaj volt annak, aki nem tanulta meg a verset". Mint a sorkatonaság-nosztalgia, amikor a temérdek felesleges szívatás évtizedek múltán úgy jön elő, hogy "a sereg embert faragott a fiúkból", És a konklúzió: "Tudom én azt, amit kell, mindenre megtanítottak, pedig akkor még nem volt mobiltelefon."

A  hagyományos iskolamodell előretörésének látszólag semmi sem állhat az útjába, pláne, hogy más országokban is megjelent a neokonzervatív gondolat, elég csak a mobilhasználat korlátozásának kérdésére gondolni. A társadalmi közeg  ezt a jelek szerint el is fogadja, legalábbis nem mutat túl sok elkötelezettséget  - harcos elkötelezetttséget pedig végképp nem - az innovatívabb oktatási formák és módszerek iránt. A kommunikációs csatornák bejáratottak, az üzenet számtalanszor sikerrel kipróbált. Most már csak az a kérdés: Milyen iskolakép sejlik föl mindezek mögött?

Szívem szerint ott folytatnám, ahol abbahagytam, de amíg a mobiltelefon-ámokfutás és -hisztéria tart, addig nem nagyon érdemes semmit sem írni.

Felteszek azért egy filmet azoknak, akik már kívül-belül ismerik az összes érvet és ellenérvet, mert hátha valaki nem látta ezt a filmet. Érdemes megnézni. .2012-ben Thomas Vinterberg - egyik nagy kedvencem - csinálta, a címe pedig  A vadászat.

A trailer pedig itt:

Ha nem is áttörést, de legalább jótékony pezsgést hozott az oktatási közéletbe, hogy nyilvánosságra került két mérés eredménye. A nyáron jelentek meg az OECD által kitalált és kétévente lefolytatott PISA felmérés 2022-es adatai, s azóta zajlik az értelmezés, elemzés, a nem egyszer hit- és prekoncepció-alapú véleményalkotás. Pedig PISÁ-t olvasni nem is olyan egyszerű - mutatott rá Lannert Judit oktatáskutató a felmérés módszertanát bemutató elemzésében. De nézzük, laikus szemmel, a friss összesített országrangsort /India és Kína a mostani felmérésben nem vett részt/

                                                                                                                                                                                                Forrás: OECD

Az értelmezési viták szerintem nyilvánvaló előnye, hogy két ideológiai-oktatáselméleti pólus látszik kirajzolódni /ezekkel részletesebben tervezek foglalkozni későbbi bejegyzéseimben/. Egyfelől a neokonzervatív vonulat, megfűszerezve az elitista oktatás szerepének hangsúlyozásával, másfelől az első csoport által - véleményem szerint tévesen vagy szándékos csúsztatással - kompetencia alapú oktatásnak cimkézett irányzat, a magukat időnként progresszívnek, ám inkább az öröm- és élményalapú oktatás képviselői.

Néhány példa: a konzervatív-elitista nézeteket vallók álláspontját mutatja a szingapúri iskolarendszert némi propagandisztikus szándékkal bemutató írás, továbbá egy részletesebb ismertető, ugyancsak Szingapúrról, illetve egy önmagában nagyon érdekes podcast a kínai oktatásról.. Vannak persze ellentétes vélemények is. A már idézett Lannert Judit például két - mint írja - káros tévhitet, mítoszt igyekszik lerombolni a PISA felmérésekkel kapcsolatban.

De vissza a térképhez, amely a laikusoknak időnként egészen meghökkentő dolgokat mutat. Csak találomra néhány a felmerülő kérdések közül: Mi magyarázza a balti államok közötti markáns teljesítménykülönbséget?

Az észak-európai országokban hagyományosan erős az oktatás. Mi indokolja akkor Norvégia és Izland relatíve gyenge eredményét? Mit nem tudnak ők, amit a többiek igen?

És legfőképpen: Van-e értelme egyáltalán összehasonlítani eltérő anyagi helyzetű, más-más szociokulturális hátterű és társadalmi összetételű országokat egymással? Nem hasznosabb-e minden rendszert kizárólag saját korábbi teljesítményével összevetni?

Lássuk. A magyar fejlődési dinamika így néz ki.

 Emlékeztetőül: 2012-ben hozták létre a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, részben ezt váltották fel 2016 végén a tankerületi központok. A szakképzési centrumok 2015. július 1-jén jöttek létre. Az úgynevezett régi NAT-ot 2012-ben fogadták el, ma a 2020-ban elfogadott van érvényben.

Szóval nem tudom mi, de valami - csak a számszerűsíthető eredményeket figyelembe véve -  nincs rendben a magyar oktatásban. S  hogy ez mennyire így van, azt mutatják az országos kompetenciamérés frissen publikált adatai, illetve az ezt elemző HVG-cikk, amelynek már a címe is beszédes: "Mindig van lejjebb: a most végzett nyolcadikosok szövegértése azon a szinten van, mint a 2008-as hatodikosoké"

Zárásként eszembe jut egy ismerőseim között egy időben szállóigévé vált mondat. Sajtótájékoztatón ültünk újságíró kollégákkal, ahol a teljes magyar rendőri vezetés jelen volt, hogy egy halálos lövéssel végződött rendőri túlkapást magyarázzanak, illetve a belső vizsgálat eredményét ismertessék. Ekkor egy kollégám szót kért, és elhangzott az akár ide is illeszthető rövid kérdés: "És akkor Önök közül most ki fog lemondani?"

- 

Nem könnyíti meg a jövő iskolájáról való elmélkedést, hogy még azt sem nagyon tudni, kikből lesznek majd az  "újiskola" első tanulói. Bátran rávághatjuk persze, hogy az Alfa generációsok, vagyis a ma általánosan elfogadott generációs felosztás szerint a 2010 után születettek, beleértve a ma megszületőket is. 

Mindazonáltal vannak azért kisérletek az Alfa generáció leírására. Mutatóba néhány: egy pszichológiai megközelítésű, egy kutatói vélemény, továbbá egy, a pedagógia alapjaira építő, amolyan "félhivatalos".

Érdekes meghallgatni továbbá az MCC sajátos megközelítésű podcastját a témában, ami talán többet árul el a szervezetről, mint magukról az alfásokról, megerősítve némiképp azt a személyes meggyőződésemet, hogy az ott /is/ keletkezett ideológiamorzsákból készül a jövő oktatási kánonja.

Sokkal okosabbnak azért ezek után sem érzem magam. Nagyjából annyit tanultam meg, hogy az Alfa generáció olyan mint az előző csoport, a  2000 és 2010 között született Z, csak még sokkal "olyanabb".

A Z generáció megértésére és titkainak megfejtésére ugyanakkor egy teljes iparág jött létre, értelmezésekkel, magyarázatokkal, tanácsadással.  Az üzlet persze itt is üzlet, az elemzések színvonala igencsak vegyes: gyakran keverednek például a generációs tulajdonságok közé szülői minták /szerintem az anyagi dolgok fontossága, a "kaparj kurta, neked is jut"-mentalitás, a "csak te számítasz", a járd a saját utad" bölcsessége már az Y, de talán kicsit az X generációra is jellemző volt/.  Az öndefiníciós lázadás - a Z-nél inkább csak "lázadás" - pedig talán életkori sajátosság. Az én generációm azzal pukkasztott polgárt, hogy a fiúk hosszú hajat növesztettek, kortársaim téglával koptatták a nagybácsitól kapott vagy az Ecserin méregdrágán vett eredeti farmernadrágot, nagyanyáik forró nadrágot hordtak,  ők haspólót, köldökpiercinget és gyárilag szétvagdosott farmert. Nincs ezzel szerintem semmi baj.

De milyenek is ezek a tizenévesek? Mondják, és tanári tapasztalataim részben meg is erősítik, hogy a digitális világban élnek, szórakozás- és élményközpontúak, ugyanakkor egocentrikusak, gyakran magányosak és szorongók /ne feledjük, ez még mindig a COVID-árvák korosztálya/. A figyelmük szórt, 5-10 percig képesek fókuszálni, koncentrálni. Egy megjegyzés: mindig összevont szemöldökkel olvasom a generációkutatók jótanácsát, hogy az igazán korszerű tanár  figyel arra, hogy az órán 10 percenként új impulzusok érjék a gyerekeket, máskülönben unatkozni kezdenek.

Arra, hogy ezt mennyire nem kellene doktriner módon, névértéken kezelni, egy személyes példa: pár éve az angolérettségin az egyik tanítványom - aki bár nem volt kiemelkedő tudású, előzetesen  egy jó négyesre kalibráltam - az írásbelin majdnem betlizett. Az utolsó feladatnál, a fogalmazásnál alig érte el a ketteshez szükséges százalékot. A szóbeli előtt összefutottunk, kérdezem, hát ez mi volt? "Tanár Úr! Teljesen kikészültem a végére. Ültem a dolgozat fölött, potyogtak a könnyeim és egyszerűen semmi nem jutott eszembe."  Azóta figyelek rá, hogy időnként ajánlatos tanárként nagyon korszerűtlennek, 20. századinak is lennem. Ha nem készítem fel őket akár többórás próbadolgozatokkal a nagyon hagyományos, 3-4 óra időtartamú érettségire, akkor úgy járhatnak, mint azok a sportolók, akik elindulnak a maratonon úgy, hogy előtte 1500 méter volt a leghosszabb táv, amit lefutottak.

Vannak azután részben az életkorból, részben a generáció értékvilágából fakadó olyan jellemzők, amelyeket tanárként nap mint nap látok, a kutatók azonban mintha kevesebb szót pazarolnának ezekre. Ilyen a folyamatos versenyhelyzet tudata, ebből fakadóan a menőség, sikeresség, vagy legalább annak a látszata. A homokos tengerparti Facebook-háttérképnek tulajdonított fontosságot persze otthonról is hozhatják, viszont annyi agyonmanipulált, szétfilterezett profilképet sehol nem találni, mint ennél a korosztálynál. Azoknál az idősebb, már jogosítvánnyal és gyakran saját autóval rendelkező diákoknál pedig jellemzően sokkal nagyobb ázsiója van egy luxusmárka húszéves pédányának /"Nekem BMW-m van!"/, mint egy középkategóriás új autónak.

Ennél is fontosabb tapasztalat, hogy számukra tipikusan csak az azonnal, instant módon hasznosítható ismereteknek, tudásnak van becsülete, főként, ha az rögtön forintosítható is. A pénz - társadalmi helyzettől, háttértől függetlenül - nagyon fontos a számukra, többségük személyes tapasztalatom alapján a felsőbb évfolyamokon dolgozik, mint erre egy nemrég készült kutatás is rámutatott.

Minden más, műveltség, háttérismeret fölösleges, bár nem feltétlenül elvetendő. Valahogy úgy vannak vele, mint egy régimódi, furcsa hobbival..."nekem ugyan eszembe nem jutna szalvétát gyűjteni, de gyűjtse, aki akarja". Egyszer a saját példámon keresztül megpróbáltam megvilágítani a háttérismeretek, a nem azonnal hasznosítható műveltségelemek értékét. Elmondtam, annak, hogy az egyetemen latint kellett tanulnom két éven keresztül nem az a haszna, hogy ha a 6-os villamoson odajön Catullus, akkor el tudjam mondani neki, hogy hol kell leszállni a Westendhez, hanem az, hogy a sok latin jövevényszó miatt az angollal is könnyebben boldogultam-boldogulok. Megértették, elfogadták, de, hogy ettől nem változott meg a gondolkodásmódjuk, abban biztos vagyok.

Egy személyes vallomás: kifejezett ellenszenvvel viseltetek az üres pátosszal, emelkedett szóvirágokkal, tartalmatlan, de bombasztikus megfogalmazásokkal szemben. Üres lózungok - mondanám boomeresen, bár tudom, a jelenséget manapság a bullshit kifejezéssel szokták illetni. Márpedig a pedagóguspályáról, a tanári munkáról szóló megnyilvánulások telis-tele vannak az ilyen, első olvasatban igaznak látszó, mégis semmitmondó kifejezésekkel. "Ilyen az élet!" - hangzik a közhelybölcsesség. Tény, ilyen. De milyen is...?

Példaként hadd mutassak be egy igazán jól fejlett példányt. A Matthias Corvinus Collegium kiadásában magyarul is megjelent Nicolas Tate: Konzervatív iskola című könyve. Az MCC Tanuláskutató Intézetének Facebook oldala beszámolt a szerzővel folytatott beszélgetésről, s a posztot a könyvből származó alábbi idézettel vezette fel:

 „Oakeshott szemében a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.” (Konzervatív Iskola, 251.o.)

Még egy kicsit az előző témánál maradva: szeretném bemutatni, hogy az iskolafenntartásban és  -működtetésben érintett szereplők meglátásom szerint hogyan viszonyulnak egymáshoz, és hogy az együttműködés /hiánya milyen helyzeteket teremt.

Állításaim:

 - a társadalom, a szülők és gyerekek világa javarészt /továbbra is/ gyanakodva, sőt ellenségesen tekint a pedagógusokra. Ki ne hallott volna már százszámra ilyen mondatokat: "Ezek megint sírnak, pedig nemrég kaptak fizetésemelést!" "Én minden nap hatig gürcölök, ők meg már délután háromkor otthon vannak, mégis panaszkodnak!" "Ott van nekik két hónap szünidő, mit akarnak még?" stb.

 - a pedagógusok iskolarendszer-kritikus szervezetei és spontán szerveződéseik zömmel rokonszenves és mindenki által vállalható célokért ügyetlenül, ötlettelenül és gyakran a külvilág számára nem túl szimpatikus módon harcolnak. Mindenre sértetten lőnek, ami mozog, sokszor verébre is ágyúval, de mindig ugyanúgy: már-már egymásba folynak a /szerintem túlnyomórészt teljesen hatástalan/ tiltakozások, petíciók, aláírásgyűjtések...

 - az államhatalmi-fenntartói oldal, ahogy mondani szokás "hátradől és kér egy kávét". Ők jogszabály-alkotói pozíciójuk miatt mindenképpen előnyben vannak, ráadásul azt is megengedhetik maguknak, hogy rendeleteknek álcázott kommunikációs trükkökkel, provokációval időnként újabb apró ékeket verjenek a másik két csoport közé /gyanítom ugyanis, hogy a hatalmi helyzetben lévőkben titkon munkál azért az aggodalom, mi van, ha a társadalom egyszer mégiscsak a tanárok mellé áll//.

Tüntetés Franciaországban

Annak bemutatására, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban, azokat a mostani rendeleteket hoznám elő, amelyek az iskolai mobiltelefon-használatot hivatottak szabályozni.

1. A már létező kormánydöntés az iskolában tiltott, illetve korlátozottan használható tárgyakról.

2. Egy, jelenleg "vitára" bocsátott tervezet a tanárok kötelező NAT-továbbképzéséről, illetve az órai mobiltelefonhasználatukról.

 Az 1. pontban említett kormányrendelet meggyőződésem szerint életszerűtlen és betarthatatlan. Képzeljük el, ahogy a tanítás megkezdése előtt többszáz diák sorakozik az előcsarnokban, hogy leadja a mobilját, és kapjon, egy névre szóló, és a telefon típusát tartalmazó átvételi elismervényt /márpedig erre, a későbbi viták-kártérítési igények elkerülése érdekében szükség lenne/. Egy 400-500 fős iskolában - ha csak egy percet számolunk diákonként - akkor kiszámítható, mennyi idő marad tanulásra...

Mondhatjuk pesze, hogy "ezek még sose láttak iskolát", de a betarthatatlan szabályoknak van egy sunyi mellékhatásuk: általánosan, széles körben senki nem ellenőrzi, nem is tudja ellenőrizni a szabály betartását, viszont, ha egyes esetekben mégis, azzal kiválóan bizonyítható egyes igazgatóknak vagy tanároknak a hanyagsága, végső soron alkalmatlansága. Mint egy közúti ellenőrzésnél - ha a rendőr meg akar büntetni, úgyis megbüntet. Mert ha történetesen rendben van az izzókészlet, a láthatósági mellények száma és elhelyezése, akkor még mindig ott a lehetőség az elsősegélycsomagok szavatossági idejének ellenőrzésére...

A 2. számú ötlet meglátásom szerint alapvetően  kommunikációs lépés, amely alattomosan sugalmaz a közvélemény felé. Egyfelől azt, hogy a szabályozásra azért van szükség, mert 

a/ a tanárok nem ismerik az elvárásokat, magyarán nem is tudják, mit és hogyan kellene tanítaniuk

másfelől pedig:

b/ a tanárok mobiloznak az órán, ahelyett, hogy a gyerekekkel foglalkoznának.

Hivatalos részről persze nyilván tiltakoznának, árnyalnának, de azért mindannyian ismerhetjük a hatást: ha történetesen születne egy szabály arról, hogy a minisztériumok dolgozói kötelesek felsőruhát hordani a munkahelyükön, akkor tíz emberből legalább hatban felmerülne: "Úristen, ezek gatyában járnak a munkahelyükre...?" A trükk jó, a siker garantált még úgy is, ha a tervezetből végül nem,  vagy nem ebben a formában lesz jogszabály. A kommunikációs üzenet így is sokakhoz eljut. Ráadásul, ha a pedagógustársadalom az unalomig ismert módon tiltakozik, megaláztatást emleget, háborog, ami, a közvélemény szemében még erősíti is a "nem zörög a haraszt"-képzetet.

A végére pedig egy kis játék: képzeljük el, hogy a NAT-os, mobilszabályozásos rendelet hírére a pedagógusok, élükön a szakszervezetekkel egy emberként állnának a tervezet mellé. Üdvözölnék, támogatásukról biztosítanák az elképzelélést, hangsúlyoznák, hogy a hivatás fontossága  mennyir megköveteli azt, hogy kiváló, felkészült és minden szempontból példaképnek számító pedagógusok neveljék a nemzeti közös jövő letéteményeseit...

Vajon mi történne? A rendelet nyilván megszületne - mindenképpen meg fog - , hiszen a karaván halad, a tanárok társadalmi megítélésében sem lenne azonnali áttörés. A hatalom oldalán viszont - és ebben biztos vagyok - nem kis zavar támadna az erőben, látván, milyen az, amikor a kígyó a saját farkába harap.

Mindaddig viszont, amíg mindenki csökönyösen a saját nótáját fújja, nem sok reménnyel kecsegtet a jövő iskolájáról esetleg lefolytatható eszmecsere.

Szerintetek kié az iskola? - tettem fel angolóra elején a kérdést az osztályomban az egyik csoportnak. Ők 18-19 éves technikumi tanulók, zömmel középosztálybeli háttérrel. Angolul kiválóan tudnak, tehát lehet velük "célnyelven" is ilyen diskurzusakat folytatni. Sőt, kell is, hiszen az érvelés az ő C1-körüli szintjükön már nyelvvizsgakövetelmény. Öt éve ismerjük egymást, de sikerült meglepnem őket - először csak pislogtak -, aztán elmagyaráztam, valójában arra vagyok kiváncsi, hogy kinek, kiknek van a legnagyobb szava abban, hogy milyen, illetve milyen legyen egy iskola.

 Volt, amiben hamar egyetértésre jutottunk, mégpedig, hogy az iskola alapvetően három lábon áll, a milyensége három szereplőn múlik: van az állam, illetve a fenntartó, aki fizet, szabályokat hoz, dönt tantervről, tananyagról, központi vizsgákról, és aki alapvetően a tanulási teljesítményben, eredményességben érdekelt. Van azután a szülők/gyerekek csoportja, amely szintén dönthet, és nem is csak a kissé légies polgári öntudat alapján /"Az én adómból tartanak fenn benneteket"/, hanem iskolát választ, és, ha nem tetszik valami, panaszra megy az iskolához, a fenntartóhoz. Ráadásul a szülői elvárás - normális esetben - kettős: egyfelől fontos számára a teljesítmény, vagyis a gyerek tanulmányi előmenetele, másfelől pedig a komfortérzet, azaz nem mindegy neki, hogy a gyermeke hogyan érzi magát az iskolában.

A harmadik játékos - ebben sem volt vita közöttünk - az iskola, illetve a tanári kar. Ők első ránézésre talán nem is önálló szereplők, hiszen nem kis mértékben közvetítők, mediátorok a két fél között, viszont "saját hatáskörben" meghozott döntéseikkel alapvetően tudják befolyásolni a diákok iskolai hangulatát és a tanulmányi eredményeken keresztül például továbbtanulási terveiket is.

Amikor megszavaztattam az említett csoportomat a "realista többség" a fenntartói oldalt nevezte meg a legbefolyásosabb szereplőnek, mindössze néhányan voksoltak a szülőkre, diákokra, és, ha jól emlékszem, senki nem tartotta az iskolát vagy a tanárt a legfajsúlyosabb aktornak. Érezték ugyanakkor azt is, hogy ez mennyire 'delicate balance', vagyis, ha az egyik szereplőnek megnő a szerepe, az óhatatlanul terhet ró a másik kettőre, ha pedig két szereplő egyfelé húz, akkor a harmadik szinte törvényszerűen lépéskényszerbe kerül.

Az utóbbira két példát hoztam fel, az elsőt saját iskoláskoromból, a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról . Az autokratikus /iskola/rendszerek általában, kulturális háttértől, tradícióktól függetlenül is szeretik a kézben tarthatót, a rendet. Szerették akkor is, most is. Ha ehhez hathatós támogatást kapnak az iskolától, a pedagógusoktól /hisz'  a félelem is nagy úr, meg a kényelem is, márpedig egy rendpárti iskolában mindig könnyebb tanítani/, akkor már ott is vagyunk a vasfegyelmet követelő, a magyarban "poroszosnak" nevezett iskolában. Nem volt kibeszélés, nem voltak, legalábbis számunkre látható módon "renitens" tanárok - bár felnőtt fejjel visszagondolva rájöttem, hogy dehogynem voltak... Amit érzékeltünk, az a már-már katonás rend, általános iskolában párokban séta körben a folyosón, egyforma kék könyv- és füzetborító, egyforma cimkén név, osztály, tantárgy. Amikor elmeséltem, a diákjaimnak, hogy hátratett kézzel kellett ülnünk az órán, csak néztek, talán nem is értették - és nem nyelvi nehézségek miatt -, hogy miről beszélek.

Forrás: Herman Ottó általános iskola honlapja

A másik példa egy kifejezetten gyermekközpontú, de a tanulmányi eredményekre kényes alapítványi iskoláé, ahol az intézmény és a szülők közmegegyezéssel valami mást, az átlagostól és elvárttól eltérőt akarnak létrehozni. Márpedig, ha elég befolyásosak és ügyesekaz állam kerül nyomás alá, hogy módosítson a szabályain, illetve - ami nálunk gyakoribb - hagyjon nyitva egy kiskaput, mondjuk kisérletinek minősítve kerettantervet, tankönyvet a "renitens liberálisok" számára. 

Nagyjából eddig jutottunk az órán kicsöngetésig. Ideje nekem is befejeznem ezt az elmélkedést. Legközelebb elmondanám, mi köze mindennek a jelen oktatáspolitikájához, és tovább, a jövő iskolájához.