A lassan lecsengő iskolai mobilkorlátozás vita az eddigieknél is jobban megmutatta az oktatásügyben kirajzolódó frontvonalakat. Az egyik oldalon Góliát: a kíméletlen döntéshozók. Mellettük-mögöttük a segédcsapatok, elsősorban az önmagát tudományos-oktatási műhelyként definiáló, ám inkább a konzervativizmus jelmondatával a kormányzati szándékok mellett kampányoló gigaszervezet, a Matthias Corvinus Collégium. Bírálói nevezték már őket fideszkeltetőnek, gyakrabban janicsárképzőnek, bár - ha már történelmi analógia - lehetne akár KISZ-vezetőképzőhöz vagy az MLEE-hez is hasonlítani. Ráadásul nem csak kommunikátorok, hiszen épp a napokban derült ki, hogy Fidesz-kifizetőhelyként is kiválóan működik.
Hozzájuk csatlakozik még talán a frissen pedagógusképző-licencet szerzett Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a magyarázatot még tovább magyarázó sajtóorgánumok, tévéműsorok. Ez tehát a magyar oktatásügy konzervatívjainak hada, a hagyományőrzők.
A másik oldalon Dávid, egy zömmel kormány- és rendszerkritikus értelmiségi csoport képviselői: kutatók, pedagógusok, laza, leginkább a közösségi média és néhány online fórum köré szerveződve. Ők képviselik az élményközpontú, kompetenciaalapú tanulást a szakmai és közbeszédben, hangsúlyozzák az iskolai integráció, inklúzió fontosságát, oktatásmódszertanban pedig a korszerűséget, ezen belül pedig - gyakran meglehetősen doktriner módon - az IKT-eszközök minél szélesebb körű használatát tekintik a jövő /és a jelen/ oktatási irányának. Dühödten, kicsit ötlettelenül támadják az iskolák világát érintő kormányzati intézkedéseket. Az egyszerűség szerint nevezhetjük őket innovátoroknak, bár mondhatnánk akár modernistát is, ha nem tudnánk, hogy az MCC kuratóriumának elnöke, a miniszterelnök politikai igazgatója egy interjúban pár napja gyalázta le a "modernizmust", ahogy ezt korábban megtette már például a kompetenciaalapú oktatással/.
Dávid és Góliát harca a mai magyar iskolügyben aligha ígér bibliai végkifejletet. A hagyományőrzők sikert sikerre halmoznak a kommunikációs térben, az ellenoldalnak meggyőződésem szerint még ahhoz is át kellene lépnie a saját árnyékát, hogy legalább egy-egy gyomrost be tudjon vinni az ellenfélnek.
Eddig a szubjektív seregszemle. De vajon mit tudhat a konzervatív kommunikáció? Meglátásom szerint pontosan tudja például, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségét - köztük a szülők nagyrészét - egyszerűen nem érdekli az oktatáspolitika. Nem fogékonyak módszertani trendekre, tantervi kérdésekre, az átlagokat mutató mérőszámokra: arra, hogy most hány pontot javított vagy éppen rontott Magyarország a PISA-mérésen. De nem különösen mozdítja meg őket az sem, hogy országosan hány tanár hiányzik, hogy kell-e a pedagógusoknak NAT-vizsgát tenni. Ami a szülők - főképp a középosztálybeliek - javarészének fontos, az a saját gyerekeik iskolai teljesítménye, az egyéni utak kihasználása.
Tehetséggondozás, sőt elitista oktatás - mennyire jól csengő jelszavak ezek az ambiciózus szülők fülének. Hiszen ki ne szeretne az úgynevezett elithez sorolódni, ki ne szeretné, hogy az iskola a maximomot hozza ki a gyerekből...? A siker, az egyén sikere pedig a hivatalos nyilvánosságban jól reklámozható. Ahhoz minden szülő tud viszonyulni, ha egy magyar gyerek valamely tantárgyi olimpián kiemelkedő eredményt ér el, hiszen "jövőre talán már az én kislányom/kisfiam áll ott a dobogón". Ehhez képest kit érdekelnek az összesített, átlagolt tanulmányi mutatók? Akárcsak a sportban: egy olimpiai bajnoki címet egy ország ünnepel, ha kedvenc csapatunk egy világverseny selejtezőjében kibukik, akkor búslakodunk, és senkit nem vígasztal, hogy akár az iskolai testnevelés során hány diák - ügyes, ügyetlen, kövér, sovány - szerette meg a testmozgást mondjuk az iskolai röplabdabajnokságnak köszönhetően.Ha valaki hitetlenkedne, javaslom ezt a videót.
A konzervatív marketingstratégia tehát adott. A középosztályra, alsó középosztályra céloz, a hátrányos helyzetűekre, leszakadókra, "problémásokra", SNI gyerekekre, pláne a fogyatékkal élőkre nem fordít figyelmet. Ők oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. És, ha tudják, igyekeznek is egyénileg megoldani: ismeretséget keresnek, mozgósítanak gyermekük mind jobb "elhelyezése" érdekében. Ne tévedjünk: szerintem a magyar oktatáspolitika bűne és szégyene, hogy gyerekek szülei kénytelenek gyógypedagógussá képezniük magukat - én is személyesen ismerek ilyen pedagógus szülőt -, hogy segíteni tudjanak a gyerekeiken. Segíts magadon...mondjuk még sosem hallottam olyasmit, hogy valakik perre mentek volna az állam ellen, mert törvényi kötelezettségüket - szaktanárellátás, fejlesztő pedagógusok kellő számú alkalmazása - nem teljesítették. /Az állam hátradől, és vállvonogatva hivatkozik az iskolaválasztás - ma még! - létező szabadságára./
És még valami. Ne legyenek illúzióink. Az átlagszülőknek - még az ambiciózusabbaknak is - nagyon fontos, hogy minél kevésbé kelljen foglalkozniuk az iskolai dolgokkal, az oktatást és nevelést mind nagyobb mértékben hagyhassák rá az iskolára. Csak "ügy", gond ne legyen, ne kelljen beavatkozni. A gyerek legyen el, naponta hangozzék el a "Mi volt az iskolában? Semmi" párbeszéd, a nyugdíjas matektanár még tartson ki érettségiig, a szülő pedig mondhassa, amit én magam is sokszor hallottam. "A gyerek bevonul délután a szobájába, éli a kis világát, de hát tudja tanár úr, milyenek ezek a kamaszok..." Azt persze sok szülő nem szereti, hogy a gyerek napi 6-8 órán át rá van csavarodva a mobiljára, úgy érzik, nem is baj, ha az iskolában nem használhatja nyakra-főre - mint erre a vélekedésre egy Nézőpont-felmérés rávilágított - hiszen ez kényelmes: sajnálom a gyereket, hogy egész nap nem mobilozhatott, és otthon nagyvonalúan megengedhetem neki.
Fotó: Unger Tamás
Ha pedig valakiket nem érint meg az elitizmus, azok megkapják a tudományosan hangzó körítést, a konzervatív lózungot a tradíció fontosságáról a kultúra, sőt a civilizáció /!/ megőrzésében. Az MCC amúgy kiváló oktatási szakembereket és tudományos teljesítményt is fel tud, fel tudna mutatni, de, úgy látom, ők is inkább beálltak a propaganda-csatasorba. Egy-két szemelvény a tudományos műhelymunkából: a Tani-tani Online áprilisban hosszan elemezte Constantinovits Milánnak, az MCC főigazgató-helyettesének írását, idézve tőle az alábbi gondolatfűzért: "... a konzervatív oktatás a klasszikus tudásalapra épít, fontosnak tartja a pedagógus személyiségének csoport- és szemléletformáló hatását, illetve a nevelőmunkát és értékközvetítést az oktatás elválaszthatatlan részének tekinti, és a közösségben megélt tanulás élményszerűségében hisz."
Vagy itt van egy idézet a brit Nicholas Tate Konzervatív iskola című, magyarul az MCC által kiadott könyvéből: "...a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.” Mellesleg ezt az idézetet olvasva kicsit hitetlenkedtem, úgyhogy rákerestem a szerző elérhető műveire, és elolvastam, amit tudtam...
Tudományos háttér ide vagy oda, az olyan kifejezések, mint "klasszikus tudásalap", "civilizációs örökség", egyáltalán, a tradíció és a fontos ismeretek változatlanságának sugalmazása az emberek többségében bekapcsolhatja a gyerekkor nosztalgiáját , és a többség hajlamos amolyan úri huncutságnak tekinteni a módszertani innovációkat. Emlékszem, nagyapám, aki képzett jogászember volt, milyen jó érzéssel mesélt a Debreceni Református Kollégiumban eltöltött évekről, például arról, hogy az osztályban kórusban kellett mondaniuk a latin deklinációkat. És hát ilyenkor a rossz is szépül, ahogy az én generációmnak mondjuk a hátratett kézzel ülés az órán.
Fotó: FORTEPAN
De ki ne ismerne olyan visszaemlékezéseket, miszerint "emlékszem, ahogy Kovács tanár úr járkált az osztályban a fejes vonalzóval a kézben, és jaj volt annak, aki nem tanulta meg a verset". Mint a sorkatonaság-nosztalgia, amikor a temérdek felesleges szívatás évtizedek múltán úgy jön elő, hogy "a sereg embert faragott a fiúkból", És a konklúzió: "Tudom én azt, amit kell, mindenre megtanítottak, pedig akkor még nem volt mobiltelefon."
A hagyományos iskolamodell előretörésének látszólag semmi sem állhat az útjába, pláne, hogy más országokban is megjelent a neokonzervatív gondolat, elég csak a mobilhasználat korlátozásának kérdésére gondolni. A társadalmi közeg ezt a jelek szerint el is fogadja, legalábbis nem mutat túl sok elkötelezettséget - harcos elkötelezetttséget pedig végképp nem - az innovatívabb oktatási formák és módszerek iránt. A kommunikációs csatornák bejáratottak, az üzenet számtalanszor sikerrel kipróbált. Most már csak az a kérdés: Milyen iskolakép sejlik föl mindezek mögött?
