Világmegmentős és katasztrófafilmek unalomig ismert jelenete: áll a főhős, a távolba néz, oda, ahol feltűnik a méltóságteljesen közelítő pusztítás. Cunami, tornádó, földrengés vagy vulkánkitörés, mindegy. A hős lenyűgözve áll, tiszteletet érez, de az arcára kiül az aggodalom, a szorongás, esetleg a rettegés is. Na, körülbelül így vagyok én a mesterséges intelligenciával, közkeletű rövidítéssel az MI-vel, vagy angolosan-magyarosan AI-val. Csak példának: az alábbiakban látható a neten fellelhető számtalan közmagyarázat egyike:
Forrás: YouTube, Tízes lista
Bevallom, hogy - visszautalva a blogbejegyzés címében elsütött gyengécske szóviccre - fogalmam sincs, mi lesz ebből, viszont közepesen borúlátó vagyok, elég csak az MI hihetetlen energiaigényére gondolni.
Nem nagyon győznek meg azok a magabiztos vélekedések, amelyek szerint az MI nem lehet, nem lesz világhatalmi tényező és az ember versenytársa, hiszen "nincs benne lélek", és nem képes kreativitásra. Mindenesetre egyrészt azért nekem úgy tűnik, az MI szép lassan bedarálja a kortárs fotó-, majd képzőművészetet és zenét, másrészt az én értelmezésemben a kreativitás meglévő tudáselemek újszerű, eddig nem látott konstrukcióban újraszerkesztését /is/ jelenti. Hiszen Leiner Laura ugyanúgy a magyar abc 44 betűjéből dolgozik, mint mondjuk Nádas Péter vagy Krasznahorkai László.
Az én fejemben a tanári munka alapvetően kétágú. Oktatás, nevelés, természetesen egymástól elválaszthatatlanul, de mégsem összemosódva. Mint a két agyfélteke - sokszor eltérő funkciók, feladatok, de együtt.
Egyelőre maradnék az oktatásnak nevezett "féltekén", értem ezalatt a tudásátadást, információk megosztását és értelmezését, a bevésést és az elsajátítás fokának ellenőrzését. Ezt tekintjük - máig - az iskolai oktatás fő funkciójának, tantervről, tanmenetekről vitatkozunk, ha korszerűsíteni szeretnénk az iskolai munkát, akkor itt alkalmazunk digitális eszközöket, és ennek érdekében küzdünk - már aki küzd - az iskolai mobilkorlátozások ellen. Mindezt az oktatásmódszertan kategóriáján belül, erről beszél a konzervatív, aki azt mondja, a tanulás folyamata óhatatlanul szenvedéssel is kell hogy járjon, és ezt cáfolja a progresszív, amikor az élményalapú oktatásra, kooperatív tanulásra ösztönöz. Az utóbbi csoport pedig, ha jól érzékelem, ebbe a csatornába szeretné beterelni az MI-t is.
A cél a minél nagyobb hatékonyság, a tanulási teljesítmény növelése, s a saját igazának bizonyítására mindkét fél tényeket sorol, a szenvedéspártiak a kínai gazdasági és oktatási sikereket, lazán átugorva azt a szerintem nem elhanyagolható tényt, hogy egy teljesen különböző kultúráról, hagyományról, családi nevelési közegről van szó. A másik fél, a progresszívek pedig a generációkutatók tapasztalataira hivatkoznak. Leginkább arra, hogy a most az iskolapadban lévő Z - továbbá a bejövő Alfa generáció, amelyről nagyjából annyit mondanak, hogy "még sokkal olyanabbak", mint az előttük járók - mobilfüggők és milyen nehéz őket huzamosabb ideig lekötni. A hatékonyság nevében tehát ezeket a tulajdonságokat igyekeznek kiszolgálni. Ilyenkor ez, és csak ez van középpontban: mintha hirtelen nem tűnne szempontnak a Z generációra jellemző énképzavar, magányosság, szociokulturális deficit, a depresszióra való hajlam, vagy ettől - talán, de nem biztosan - függetlenül az SNI gyerekek számának ugrásszerű növekedése.
Forrás: YouTube, Menedzser Praxis
Meggyőződésem: a nem túl távoli jövőben az iskola és a pedagógiai munka alapvetően változik meg. A gyerekeket nem a virtuális világba kell bevezetni, hanem épp ellenkezőleg, meg kell próbálni őket visszarángatni a valóságba. Az iskola a tudásátadás színteréből szocializációs térré változik, a pedagógusoknak csökken a tanításbeli szerepük /leginkább a magyarázó-segítő-motiváló funkciók kerülnek előtérbe/.
Javaslom, játsszunk sci-fit. Angolóra középiskolásoknak, a téma az igeidők gyakorlása a következő heti témazáró előtt. Idő: valamikor a 2030-as évek közepe, második fele.
A főszereplőnknek, aki mondjuk egy 16 éves fiú, nem akaródzik megnyitni az MI-vel támogatott digitális leckét. Mást szeretne: játszani, chatelni, TikTokozni. A robottanár figyelmeztetéseket küld , hiszen "ismeri" a fiút, tudja, mennyi időre van szüksége a tanuláshoz, gyakorláshoz. A nógatás után a robottanár fenyeget: ha a gyerek nem csinálja meg a leckét, a telefonján átmenetileg letiltja a szórakoztató funkciókat.
A fiú tehát belevág a gyakorlásba. A géptanár természetesen személyre szabott gyakorlatokat küld, hiszen a mobilhasználat alapján tudja, Péter mikor, milyen napszakban tud a legjobban teljesíteni. Ha fáradt, azt egy gyors teszttel ellenőrzi, ha hosszú a reakcióidő, akkor játékosabb, lazább leckét ad, olyan témakörben, mondjuk a fociban, ami a gyereket érdekli /ezt a robot a mobilhasználat alapján szintén ismeri/. A gép gyakoroltat, visszakérdez, ha hiányosságokat tapasztal - ha hősünknek mondjuk nem megy a befejezett jövőidő -, akkor újra elmondja, magyarázza, mindaddig, amíg nem sikerül elsajátíttatnia az anyagot. És a rákövetkező héten dolgozatot írat, javít, értékel, ha kell, osztályoz.
Utópia? Lehet. Viszont úgy sejtem, az általam leírtak nagyobbik részét már ma is tudja, illetve majdnem tudja a technika. Lehet vitatkozni persze, de a minap ezt dobta fel nekem a Facebook:
Egy-két napra rá azután magyar oldalakon is megjelent a hír.
Úgy tűnik, nagyon gyorsan közelít az a bizonyos tornádó.
#sulivíziók
#exkatedra
