Szerintetek kié az iskola? - tettem fel angolóra elején a kérdést az osztályomban az egyik csoportnak. Ők 18-19 éves technikumi tanulók, zömmel középosztálybeli háttérrel. Angolul kiválóan tudnak, tehát lehet velük "célnyelven" is ilyen diskurzusakat folytatni. Sőt, kell is, hiszen az érvelés az ő C1-körüli szintjükön már nyelvvizsgakövetelmény. Öt éve ismerjük egymást, de sikerült meglepnem őket - először csak pislogtak -, aztán elmagyaráztam, valójában arra vagyok kiváncsi, hogy kinek, kiknek van a legnagyobb szava abban, hogy milyen, illetve milyen legyen egy iskola.

 Volt, amiben hamar egyetértésre jutottunk, mégpedig, hogy az iskola alapvetően három lábon áll, a milyensége három szereplőn múlik: van az állam, illetve a fenntartó, aki fizet, szabályokat hoz, dönt tantervről, tananyagról, központi vizsgákról, és aki alapvetően a tanulási teljesítményben, eredményességben érdekelt. Van azután a szülők/gyerekek csoportja, amely szintén dönthet, és nem is csak a kissé légies polgári öntudat alapján /"Az én adómból tartanak fenn benneteket"/, hanem iskolát választ, és, ha nem tetszik valami, panaszra megy az iskolához, a fenntartóhoz. Ráadásul a szülői elvárás - normális esetben - kettős: egyfelől fontos számára a teljesítmény, vagyis a gyerek tanulmányi előmenetele, másfelől pedig a komfortérzet, azaz nem mindegy neki, hogy a gyermeke hogyan érzi magát az iskolában.

A harmadik játékos - ebben sem volt vita közöttünk - az iskola, illetve a tanári kar. Ők első ránézésre talán nem is önálló szereplők, hiszen nem kis mértékben közvetítők, mediátorok a két fél között, viszont "saját hatáskörben" meghozott döntéseikkel alapvetően tudják befolyásolni a diákok iskolai hangulatát és a tanulmányi eredményeken keresztül például továbbtanulási terveiket is.

Amikor megszavaztattam az említett csoportomat a "realista többség" a fenntartói oldalt nevezte meg a legbefolyásosabb szereplőnek, mindössze néhányan voksoltak a szülőkre, diákokra, és, ha jól emlékszem, senki nem tartotta az iskolát vagy a tanárt a legfajsúlyosabb aktornak. Érezték ugyanakkor azt is, hogy ez mennyire 'delicate balance', vagyis, ha az egyik szereplőnek megnő a szerepe, az óhatatlanul terhet ró a másik kettőre, ha pedig két szereplő egyfelé húz, akkor a harmadik szinte törvényszerűen lépéskényszerbe kerül.

Az utóbbira két példát hoztam fel, az elsőt saját iskoláskoromból, a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról . Az autokratikus /iskola/rendszerek általában, kulturális háttértől, tradícióktól függetlenül is szeretik a kézben tarthatót, a rendet. Szerették akkor is, most is. Ha ehhez hathatós támogatást kapnak az iskolától, a pedagógusoktól /hisz'  a félelem is nagy úr, meg a kényelem is, márpedig egy rendpárti iskolában mindig könnyebb tanítani/, akkor már ott is vagyunk a vasfegyelmet követelő, a magyarban "poroszosnak" nevezett iskolában. Nem volt kibeszélés, nem voltak, legalábbis számunkre látható módon "renitens" tanárok - bár felnőtt fejjel visszagondolva rájöttem, hogy dehogynem voltak... Amit érzékeltünk, az a már-már katonás rend, általános iskolában párokban séta körben a folyosón, egyforma kék könyv- és füzetborító, egyforma cimkén név, osztály, tantárgy. Amikor elmeséltem, a diákjaimnak, hogy hátratett kézzel kellett ülnünk az órán, csak néztek, talán nem is értették - és nem nyelvi nehézségek miatt -, hogy miről beszélek.

Forrás: Herman Ottó általános iskola honlapja

A másik példa egy kifejezetten gyermekközpontú, de a tanulmányi eredményekre kényes alapítványi iskoláé, ahol az intézmény és a szülők közmegegyezéssel valami mást, az átlagostól és elvárttól eltérőt akarnak létrehozni. Márpedig, ha elég befolyásosak és ügyesekaz állam kerül nyomás alá, hogy módosítson a szabályain, illetve - ami nálunk gyakoribb - hagyjon nyitva egy kiskaput, mondjuk kisérletinek minősítve kerettantervet, tankönyvet a "renitens liberálisok" számára. 

Nagyjából eddig jutottunk az órán kicsöngetésig. Ideje nekem is befejeznem ezt az elmélkedést. Legközelebb elmondanám, mi köze mindennek a jelen oktatáspolitikájához, és tovább, a jövő iskolájához.