Egy személyes vallomás: kifejezett ellenszenvvel viseltetek az üres pátosszal, emelkedett szóvirágokkal, tartalmatlan, de bombasztikus megfogalmazásokkal szemben. Üres lózungok - mondanám boomeresen, bár tudom, a jelenséget manapság a bullshit kifejezéssel szokták illetni. Márpedig a pedagóguspályáról, a tanári munkáról szóló megnyilvánulások telis-tele vannak az ilyen, első olvasatban igaznak látszó, mégis semmitmondó kifejezésekkel. "Ilyen az élet!" - hangzik a közhelybölcsesség. Tény, ilyen. De milyen is...?
Példaként hadd mutassak be egy igazán jól fejlett példányt. A Matthias Corvinus Collegium kiadásában magyarul is megjelent Nicolas Tate: Konzervatív iskola című könyve. Az MCC Tanuláskutató Intézetének Facebook oldala beszámolt a szerzővel folytatott beszélgetésről, s a posztot a könyvből származó alábbi idézettel vezette fel:
„Oakeshott szemében a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.” (Konzervatív Iskola, 251.o.)
Én lennék a civilizáció /egyik/ őrzője...? Hm, nem hangzik rosszul. El is fogom újságolni mindenkinek, a diákoknak is, közvetlenül a present perfect continuous gyakorlása előtt. Garantálom, minden száj tátva marad majd. Csak azon drukkolok, ne legyen senki, aki megkérdezi: "Tanár úr, ez konkrétan mit jelent?"
Igen, itt véleményem szerint kicsit megszaladt a ceruza, viszont amúgy szerintem nem szabad nem észrevenni, hogy ebben a műhelyben, mármint az MCC-ben, illetve a Tanuláskutató Intézetben mennyire fontos dolgok történnek.
De vissza a szólamokhoz: ki ne hallotta volna már, hogy "a pedagógus a jövő letéteményese", hogy a pálya mennyire szép és nemes, ugyanakkor felelősségteljes: maga a nagybetűs HIVATÁS.
Ezt, ebben a formában azért alighanem egyetlen tanár sem vitatja. Én legalábbis még sose talákoztam senkivel, aki azt mondta volna: "Na, belém aztán nem szorult semmiféle hivatástudat!" A csapdahelyzet viszont ott van, hogy ezeket a szólamokat ki-ki a maga esze, világlátása, személyisége alapján tölti ki tartalommal. Emiatt aztán jön, jöhet a hatalom oldalán időnként a vállveregetés: "A te hivatásod, pedagógus, nemes hivatás", nem kimondva, de az elmúlt évtizedben jópárszor hozzágondolva: "Legyen neked ennyi elég, mi a francnak akarsz még béremelést is?"
Az ilyen lózungok alkalmasak az ellenkezőjére is. Arra, amikor "odafönt" összevonják a szemöldöküket, és mutatóujjukat intőn fölemelik: "Ilyet felelős, hivatását szerető pedagógus nem csinál!" A nézőközönség, a társadalom bólogat, néhányan tapsolnak, de sajnos bólogat a pedagógusok egy része is, egymást is kioktatva, hogy esetenként mi a helyénvaló, a "pedagógushoz méltó" hozzáállás. / Ha valaki nem hiszi, látogasson el egynémely oktatási Facebook-csoportba, és fussa végig a kommenteket.../
És, hogy egy egészen hátborzongató képzavarral éljek: a csapda továbbgyűrűzik. /Na, milyen?/ A közhelyek, olcsó, ám annál emelkedettebb igazságok ráadásul tartalmi kérdésekben is gátolják a normális diskurzust. Azt a kijelentést például, hogy "a tanár feladata - egyebek mellett - a közös nemzeti kultúrkincs megismertetése és átadása" kapásból el tudom fogadni. A baj itt kezdődik, vagyis, hogy eme magasztos cél érdekében mit tanítsunk? Irodalmat, történelmet, tudománytörténetet, népzenét, esetleg néptáncot....oké. Viszont ahány ember, annyi értelmezés. Abba most szándékosan nem mennék bele, hogy miért X írót tanítjuk és miért nem inkább Y-t, mert ebből nem lehet jól kijönni, viszont teljes művészeti ágak maradnak ki az iskolai oktatásból, illetve kapnak méltatlanul kevés figyelmet. Nekem például Jancsó Miklós munkássága éppúgy a nemzeti kultúrkincs része, de akár említhetném Huszárik Zoltánt is./ Íme, egy ízelítő Huszárikból, ha valaki nem ismerné/.
De mondhatnék képzőművészeket is, Rippl-Rónai Józseftől Szőnyi Istvánon át egészen Perlott-Csaba Vilmosig, vagy akár Mácsai Istvánig, de nem folytatom.
Mácsai István: Budapesti utcarészlet
Végezetül még egy példa, hogy a bullshitelés politikai vonzalmaktól és irányultságtól független, sőt ideológiamentes. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete egyik
közleményében találtam az alábbi követelést:
"A PDSZ továbbra is kitart azon álláspontja mellett, hogy valódi oktatási reformokra van szükség, melyek keretén belül a pedagógus-továbbképzési rendszer ténylegesen a 21. századi igényeket szolgálja ki, illetve kihívásokat oldja meg /.../' Minden szavával egyetértek. Már csak azt kérdezném, mikortól valódi a valódi, és mik is a 21. századi igények? Van róla elképzelésem, nyilván, de gyanítom, nem teljesen ugyanaz, mint másoknak. Hiszen mindenki a saját nótáját fújja: a generációkutatásból élők a generációs sajátosságok mind alaposabb ismeretét és figyelembe vételét tartják fontosnak, az oktatásdigitalizáció hívei az appok széles körű használatát, a hipertradicionalisták meg mondjuk a székely rovásírás tananyagba illesztését.
Attól tartok, amíg nincs közös nyelv, üres szólam marad a valódi reformok követelése.
