Ha nem is áttörést, de legalább jótékony pezsgést hozott az oktatási közéletbe, hogy nyilvánosságra került két mérés eredménye. A nyáron jelentek meg az OECD által kitalált és kétévente lefolytatott PISA felmérés 2022-es adatai, s azóta zajlik az értelmezés, elemzés, a nem egyszer hit- és prekoncepció-alapú véleményalkotás. Pedig PISÁ-t olvasni nem is olyan egyszerű - mutatott rá Lannert Judit oktatáskutató a felmérés módszertanát bemutató elemzésében. De nézzük, laikus szemmel, a friss összesített országrangsort /India és Kína a mostani felmérésben nem vett részt/

                                                                                                                                                                                                Forrás: OECD

Az értelmezési viták szerintem nyilvánvaló előnye, hogy két ideológiai-oktatáselméleti pólus látszik kirajzolódni /ezekkel részletesebben tervezek foglalkozni későbbi bejegyzéseimben/. Egyfelől a neokonzervatív vonulat, megfűszerezve az elitista oktatás szerepének hangsúlyozásával, másfelől az első csoport által - véleményem szerint tévesen vagy szándékos csúsztatással - kompetencia alapú oktatásnak cimkézett irányzat, a magukat időnként progresszívnek, ám inkább az öröm- és élményalapú oktatás képviselői.

Néhány példa: a konzervatív-elitista nézeteket vallók álláspontját mutatja a szingapúri iskolarendszert némi propagandisztikus szándékkal bemutató írás, továbbá egy részletesebb ismertető, ugyancsak Szingapúrról, illetve egy önmagában nagyon érdekes podcast a kínai oktatásról.. Vannak persze ellentétes vélemények is. A már idézett Lannert Judit például két - mint írja - káros tévhitet, mítoszt igyekszik lerombolni a PISA felmérésekkel kapcsolatban.

De vissza a térképhez, amely a laikusoknak időnként egészen meghökkentő dolgokat mutat. Csak találomra néhány a felmerülő kérdések közül: Mi magyarázza a balti államok közötti markáns teljesítménykülönbséget?

Az észak-európai országokban hagyományosan erős az oktatás. Mi indokolja akkor Norvégia és Izland relatíve gyenge eredményét? Mit nem tudnak ők, amit a többiek igen?

És legfőképpen: Van-e értelme egyáltalán összehasonlítani eltérő anyagi helyzetű, más-más szociokulturális hátterű és társadalmi összetételű országokat egymással? Nem hasznosabb-e minden rendszert kizárólag saját korábbi teljesítményével összevetni?

Lássuk. A magyar fejlődési dinamika így néz ki.

 Emlékeztetőül: 2012-ben hozták létre a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, részben ezt váltották fel 2016 végén a tankerületi központok. A szakképzési centrumok 2015. július 1-jén jöttek létre. Az úgynevezett régi NAT-ot 2012-ben fogadták el, ma a 2020-ban elfogadott van érvényben.

Szóval nem tudom mi, de valami - csak a számszerűsíthető eredményeket figyelembe véve -  nincs rendben a magyar oktatásban. S  hogy ez mennyire így van, azt mutatják az országos kompetenciamérés frissen publikált adatai, illetve az ezt elemző HVG-cikk, amelynek már a címe is beszédes: "Mindig van lejjebb: a most végzett nyolcadikosok szövegértése azon a szinten van, mint a 2008-as hatodikosoké"

Zárásként eszembe jut egy ismerőseim között egy időben szállóigévé vált mondat. Sajtótájékoztatón ültünk újságíró kollégákkal, ahol a teljes magyar rendőri vezetés jelen volt, hogy egy halálos lövéssel végződött rendőri túlkapást magyarázzanak, illetve a belső vizsgálat eredményét ismertessék. Ekkor egy kollégám szót kért, és elhangzott az akár ide is illeszthető rövid kérdés: "És akkor Önök közül most ki fog lemondani?"

-