Ha nem is áttörést, de legalább jótékony pezsgést hozott az oktatási közéletbe, hogy nyilvánosságra került két mérés eredménye. A nyáron jelentek meg az OECD által kitalált és kétévente lefolytatott PISA felmérés 2022-es adatai, s azóta zajlik az értelmezés, elemzés, a nem egyszer hit- és prekoncepció-alapú véleményalkotás. Pedig PISÁ-t olvasni nem is olyan egyszerű - mutatott rá Lannert Judit oktatáskutató a felmérés módszertanát bemutató elemzésében. De nézzük, laikus szemmel, a friss összesített országrangsort /India és Kína a mostani felmérésben nem vett részt/

                                                                                                                                                                                                Forrás: OECD

Az értelmezési viták szerintem nyilvánvaló előnye, hogy két ideológiai-oktatáselméleti pólus látszik kirajzolódni /ezekkel részletesebben tervezek foglalkozni későbbi bejegyzéseimben/. Egyfelől a neokonzervatív vonulat, megfűszerezve az elitista oktatás szerepének hangsúlyozásával, másfelől az első csoport által - véleményem szerint tévesen vagy szándékos csúsztatással - kompetencia alapú oktatásnak cimkézett irányzat, a magukat időnként progresszívnek, ám inkább az öröm- és élményalapú oktatás képviselői.

Néhány példa: a konzervatív-elitista nézeteket vallók álláspontját mutatja a szingapúri iskolarendszert némi propagandisztikus szándékkal bemutató írás, továbbá egy részletesebb ismertető, ugyancsak Szingapúrról, illetve egy önmagában nagyon érdekes podcast a kínai oktatásról.. Vannak persze ellentétes vélemények is. A már idézett Lannert Judit például két - mint írja - káros tévhitet, mítoszt igyekszik lerombolni a PISA felmérésekkel kapcsolatban.

De vissza a térképhez, amely a laikusoknak időnként egészen meghökkentő dolgokat mutat. Csak találomra néhány a felmerülő kérdések közül: Mi magyarázza a balti államok közötti markáns teljesítménykülönbséget?

Az észak-európai országokban hagyományosan erős az oktatás. Mi indokolja akkor Norvégia és Izland relatíve gyenge eredményét? Mit nem tudnak ők, amit a többiek igen?

És legfőképpen: Van-e értelme egyáltalán összehasonlítani eltérő anyagi helyzetű, más-más szociokulturális hátterű és társadalmi összetételű országokat egymással? Nem hasznosabb-e minden rendszert kizárólag saját korábbi teljesítményével összevetni?

Lássuk. A magyar fejlődési dinamika így néz ki.

 Emlékeztetőül: 2012-ben hozták létre a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, részben ezt váltották fel 2016 végén a tankerületi központok. A szakképzési centrumok 2015. július 1-jén jöttek létre. Az úgynevezett régi NAT-ot 2012-ben fogadták el, ma a 2020-ban elfogadott van érvényben.

Szóval nem tudom mi, de valami - csak a számszerűsíthető eredményeket figyelembe véve -  nincs rendben a magyar oktatásban. S  hogy ez mennyire így van, azt mutatják az országos kompetenciamérés frissen publikált adatai, illetve az ezt elemző HVG-cikk, amelynek már a címe is beszédes: "Mindig van lejjebb: a most végzett nyolcadikosok szövegértése azon a szinten van, mint a 2008-as hatodikosoké"

Zárásként eszembe jut egy ismerőseim között egy időben szállóigévé vált mondat. Sajtótájékoztatón ültünk újságíró kollégákkal, ahol a teljes magyar rendőri vezetés jelen volt, hogy egy halálos lövéssel végződött rendőri túlkapást magyarázzanak, illetve a belső vizsgálat eredményét ismertessék. Ekkor egy kollégám szót kért, és elhangzott az akár ide is illeszthető rövid kérdés: "És akkor Önök közül most ki fog lemondani?"

#sulivíziók

#exkatedra

- 

Nem könnyíti meg a jövő iskolájáról való elmélkedést, hogy még azt sem nagyon tudni, kikből lesznek majd az  "újiskola" első tanulói. Bátran rávághatjuk persze, hogy az Alfa generációsok, vagyis a ma általánosan elfogadott generációs felosztás szerint a 2010 után születettek, beleértve a ma megszületőket is. 

Mindazonáltal vannak azért kisérletek az Alfa generáció leírására. Mutatóba néhány: egy pszichológiai megközelítésű, egy kutatói vélemény, továbbá egy, a pedagógia alapjaira építő, amolyan "félhivatalos".

Érdekes meghallgatni továbbá az MCC sajátos megközelítésű podcastját a témában, ami talán többet árul el a szervezetről, mint magukról az alfásokról, megerősítve némiképp azt a személyes meggyőződésemet, hogy az ott /is/ keletkezett ideológiamorzsákból készül a jövő oktatási kánonja.

Sokkal okosabbnak azért ezek után sem érzem magam. Nagyjából annyit tanultam meg, hogy az Alfa generáció olyan mint az előző csoport, a  2000 és 2010 között született Z, csak még sokkal "olyanabb".

A Z generáció megértésére és titkainak megfejtésére ugyanakkor egy teljes iparág jött létre, értelmezésekkel, magyarázatokkal, tanácsadással.  Az üzlet persze itt is üzlet, az elemzések színvonala igencsak vegyes: gyakran keverednek például a generációs tulajdonságok közé szülői minták /szerintem az anyagi dolgok fontossága, a "kaparj kurta, neked is jut"-mentalitás, a "csak te számítasz", a járd a saját utad" bölcsessége már az Y, de talán kicsit az X generációra is jellemző volt/.  Az öndefiníciós lázadás - a Z-nél inkább csak "lázadás" - pedig talán életkori sajátosság. Az én generációm azzal pukkasztott polgárt, hogy a fiúk hosszú hajat növesztettek, kortársaim téglával koptatták a nagybácsitól kapott vagy az Ecserin méregdrágán vett eredeti farmernadrágot, nagyanyáik forró nadrágot hordtak,  ők haspólót, köldökpiercinget és gyárilag szétvagdosott farmert. Nincs ezzel szerintem semmi baj.

De milyenek is ezek a tizenévesek? Mondják, és tanári tapasztalataim részben meg is erősítik, hogy a digitális világban élnek, szórakozás- és élményközpontúak, ugyanakkor egocentrikusak, gyakran magányosak és szorongók /ne feledjük, ez még mindig a COVID-árvák korosztálya/. A figyelmük szórt, 5-10 percig képesek fókuszálni, koncentrálni. Egy megjegyzés: mindig összevont szemöldökkel olvasom a generációkutatók jótanácsát, hogy az igazán korszerű tanár  figyel arra, hogy az órán 10 percenként új impulzusok érjék a gyerekeket, máskülönben unatkozni kezdenek.

Arra, hogy ezt mennyire nem kellene doktriner módon, névértéken kezelni, egy személyes példa: pár éve az angolérettségin az egyik tanítványom - aki bár nem volt kiemelkedő tudású, előzetesen  egy jó négyesre kalibráltam - az írásbelin majdnem betlizett. Az utolsó feladatnál, a fogalmazásnál alig érte el a ketteshez szükséges százalékot. A szóbeli előtt összefutottunk, kérdezem, hát ez mi volt? "Tanár Úr! Teljesen kikészültem a végére. Ültem a dolgozat fölött, potyogtak a könnyeim és egyszerűen semmi nem jutott eszembe."  Azóta figyelek rá, hogy időnként ajánlatos tanárként nagyon korszerűtlennek, 20. századinak is lennem. Ha nem készítem fel őket akár többórás próbadolgozatokkal a nagyon hagyományos, 3-4 óra időtartamú érettségire, akkor úgy járhatnak, mint azok a sportolók, akik elindulnak a maratonon úgy, hogy előtte 1500 méter volt a leghosszabb táv, amit lefutottak.

Vannak azután részben az életkorból, részben a generáció értékvilágából fakadó olyan jellemzők, amelyeket tanárként nap mint nap látok, a kutatók azonban mintha kevesebb szót pazarolnának ezekre. Ilyen a folyamatos versenyhelyzet tudata, ebből fakadóan a menőség, sikeresség, vagy legalább annak a látszata. A homokos tengerparti Facebook-háttérképnek tulajdonított fontosságot persze otthonról is hozhatják, viszont annyi agyonmanipulált, szétfilterezett profilképet sehol nem találni, mint ennél a korosztálynál. Azoknál az idősebb, már jogosítvánnyal és gyakran saját autóval rendelkező diákoknál pedig jellemzően sokkal nagyobb ázsiója van egy luxusmárka húszéves pédányának /"Nekem BMW-m van!"/, mint egy középkategóriás új autónak.

Ennél is fontosabb tapasztalat, hogy számukra tipikusan csak az azonnal, instant módon hasznosítható ismereteknek, tudásnak van becsülete, főként, ha az rögtön forintosítható is. A pénz - társadalmi helyzettől, háttértől függetlenül - nagyon fontos a számukra, többségük személyes tapasztalatom alapján a felsőbb évfolyamokon dolgozik, mint erre egy nemrég készült kutatás is rámutatott.

Minden más, műveltség, háttérismeret fölösleges, bár nem feltétlenül elvetendő. Valahogy úgy vannak vele, mint egy régimódi, furcsa hobbival..."nekem ugyan eszembe nem jutna szalvétát gyűjteni, de gyűjtse, aki akarja". Egyszer a saját példámon keresztül megpróbáltam megvilágítani a háttérismeretek, a nem azonnal hasznosítható műveltségelemek értékét. Elmondtam, annak, hogy az egyetemen latint kellett tanulnom két éven keresztül nem az a haszna, hogy ha a 6-os villamoson odajön Catullus, akkor el tudjam mondani neki, hogy hol kell leszállni a Westendhez, hanem az, hogy a sok latin jövevényszó miatt az angollal is könnyebben boldogultam-boldogulok. Megértették, elfogadták, de, hogy ettől nem változott meg a gondolkodásmódjuk, abban biztos vagyok.

#sulivíziók

#exkatedra

Egy személyes vallomás: kifejezett ellenszenvvel viseltetek az üres pátosszal, emelkedett szóvirágokkal, tartalmatlan, de bombasztikus megfogalmazásokkal szemben. Üres lózungok - mondanám boomeresen, bár tudom, a jelenséget manapság a bullshit kifejezéssel szokták illetni. Márpedig a pedagóguspályáról, a tanári munkáról szóló megnyilvánulások telis-tele vannak az ilyen, első olvasatban igaznak látszó, mégis semmitmondó kifejezésekkel. "Ilyen az élet!" - hangzik a közhelybölcsesség. Tény, ilyen. De milyen is...?

Példaként hadd mutassak be egy igazán jól fejlett példányt. A Matthias Corvinus Collegium kiadásában magyarul is megjelent Nicolas Tate: Konzervatív iskola című könyve. Az MCC Tanuláskutató Intézetének Facebook oldala beszámolt a szerzővel folytatott beszélgetésről, s a posztot a könyvből származó alábbi idézettel vezette fel:

 „Oakeshott szemében a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.” (Konzervatív Iskola, 251.o.)

Még egy kicsit az előző témánál maradva: szeretném bemutatni, hogy az iskolafenntartásban és  -működtetésben érintett szereplők meglátásom szerint hogyan viszonyulnak egymáshoz, és hogy az együttműködés /hiánya milyen helyzeteket teremt.

Állításaim:

 - a társadalom, a szülők és gyerekek világa javarészt /továbbra is/ gyanakodva, sőt ellenségesen tekint a pedagógusokra. Ki ne hallott volna már százszámra ilyen mondatokat: "Ezek megint sírnak, pedig nemrég kaptak fizetésemelést!" "Én minden nap hatig gürcölök, ők meg már délután háromkor otthon vannak, mégis panaszkodnak!" "Ott van nekik két hónap szünidő, mit akarnak még?" stb.

 - a pedagógusok iskolarendszer-kritikus szervezetei és spontán szerveződéseik zömmel rokonszenves és mindenki által vállalható célokért ügyetlenül, ötlettelenül és gyakran a külvilág számára nem túl szimpatikus módon harcolnak. Mindenre sértetten lőnek, ami mozog, sokszor verébre is ágyúval, de mindig ugyanúgy: már-már egymásba folynak a /szerintem túlnyomórészt teljesen hatástalan/ tiltakozások, petíciók, aláírásgyűjtések...

 - az államhatalmi-fenntartói oldal, ahogy mondani szokás "hátradől és kér egy kávét". Ők jogszabály-alkotói pozíciójuk miatt mindenképpen előnyben vannak, ráadásul azt is megengedhetik maguknak, hogy rendeleteknek álcázott kommunikációs trükkökkel, provokációval időnként újabb apró ékeket verjenek a másik két csoport közé /gyanítom ugyanis, hogy a hatalmi helyzetben lévőkben titkon munkál azért az aggodalom, mi van, ha a társadalom egyszer mégiscsak a tanárok mellé áll//.

Tüntetés Franciaországban

Annak bemutatására, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban, azokat a mostani rendeleteket hoznám elő, amelyek az iskolai mobiltelefon-használatot hivatottak szabályozni.

1. A már létező kormánydöntés az iskolában tiltott, illetve korlátozottan használható tárgyakról.

2. Egy, jelenleg "vitára" bocsátott tervezet a tanárok kötelező NAT-továbbképzéséről, illetve az órai mobiltelefonhasználatukról.

 Az 1. pontban említett kormányrendelet meggyőződésem szerint életszerűtlen és betarthatatlan. Képzeljük el, ahogy a tanítás megkezdése előtt többszáz diák sorakozik az előcsarnokban, hogy leadja a mobilját, és kapjon, egy névre szóló, és a telefon típusát tartalmazó átvételi elismervényt /márpedig erre, a későbbi viták-kártérítési igények elkerülése érdekében szükség lenne/. Egy 400-500 fős iskolában - ha csak egy percet számolunk diákonként - akkor kiszámítható, mennyi idő marad tanulásra...

Mondhatjuk pesze, hogy "ezek még sose láttak iskolát", de a betarthatatlan szabályoknak van egy sunyi mellékhatásuk: általánosan, széles körben senki nem ellenőrzi, nem is tudja ellenőrizni a szabály betartását, viszont, ha egyes esetekben mégis, azzal kiválóan bizonyítható egyes igazgatóknak vagy tanároknak a hanyagsága, végső soron alkalmatlansága. Mint egy közúti ellenőrzésnél - ha a rendőr meg akar büntetni, úgyis megbüntet. Mert ha történetesen rendben van az izzókészlet, a láthatósági mellények száma és elhelyezése, akkor még mindig ott a lehetőség az elsősegélycsomagok szavatossági idejének ellenőrzésére...

A 2. számú ötlet meglátásom szerint alapvetően  kommunikációs lépés, amely alattomosan sugalmaz a közvélemény felé. Egyfelől azt, hogy a szabályozásra azért van szükség, mert 

a/ a tanárok nem ismerik az elvárásokat, magyarán nem is tudják, mit és hogyan kellene tanítaniuk

másfelől pedig:

b/ a tanárok mobiloznak az órán, ahelyett, hogy a gyerekekkel foglalkoznának.

Hivatalos részről persze nyilván tiltakoznának, árnyalnának, de azért mindannyian ismerhetjük a hatást: ha történetesen születne egy szabály arról, hogy a minisztériumok dolgozói kötelesek felsőruhát hordani a munkahelyükön, akkor tíz emberből legalább hatban felmerülne: "Úristen, ezek gatyában járnak a munkahelyükre...?" A trükk jó, a siker garantált még úgy is, ha a tervezetből végül nem,  vagy nem ebben a formában lesz jogszabály. A kommunikációs üzenet így is sokakhoz eljut. Ráadásul, ha a pedagógustársadalom az unalomig ismert módon tiltakozik, megaláztatást emleget, háborog, ami, a közvélemény szemében még erősíti is a "nem zörög a haraszt"-képzetet.

A végére pedig egy kis játék: képzeljük el, hogy a NAT-os, mobilszabályozásos rendelet hírére a pedagógusok, élükön a szakszervezetekkel egy emberként állnának a tervezet mellé. Üdvözölnék, támogatásukról biztosítanák az elképzelélést, hangsúlyoznák, hogy a hivatás fontossága  mennyir megköveteli azt, hogy kiváló, felkészült és minden szempontból példaképnek számító pedagógusok neveljék a nemzeti közös jövő letéteményeseit...

Vajon mi történne? A rendelet nyilván megszületne - mindenképpen meg fog - , hiszen a karaván halad, a tanárok társadalmi megítélésében sem lenne azonnali áttörés. A hatalom oldalán viszont - és ebben biztos vagyok - nem kis zavar támadna az erőben, látván, milyen az, amikor a kígyó a saját farkába harap.

Mindaddig viszont, amíg mindenki csökönyösen a saját nótáját fújja, nem sok reménnyel kecsegtet a jövő iskolájáról esetleg lefolytatható eszmecsere.

#exkatedra

#sulivíziók

Szerintetek kié az iskola? - tettem fel angolóra elején a kérdést az osztályomban az egyik csoportnak. Ők 18-19 éves technikumi tanulók, zömmel középosztálybeli háttérrel. Angolul kiválóan tudnak, tehát lehet velük "célnyelven" is ilyen diskurzusakat folytatni. Sőt, kell is, hiszen az érvelés az ő C1-körüli szintjükön már nyelvvizsgakövetelmény. Öt éve ismerjük egymást, de sikerült meglepnem őket - először csak pislogtak -, aztán elmagyaráztam, valójában arra vagyok kiváncsi, hogy kinek, kiknek van a legnagyobb szava abban, hogy milyen, illetve milyen legyen egy iskola.

 Volt, amiben hamar egyetértésre jutottunk, mégpedig, hogy az iskola alapvetően három lábon áll, a milyensége három szereplőn múlik: van az állam, illetve a fenntartó, aki fizet, szabályokat hoz, dönt tantervről, tananyagról, központi vizsgákról, és aki alapvetően a tanulási teljesítményben, eredményességben érdekelt. Van azután a szülők/gyerekek csoportja, amely szintén dönthet, és nem is csak a kissé légies polgári öntudat alapján /"Az én adómból tartanak fenn benneteket"/, hanem iskolát választ, és, ha nem tetszik valami, panaszra megy az iskolához, a fenntartóhoz. Ráadásul a szülői elvárás - normális esetben - kettős: egyfelől fontos számára a teljesítmény, vagyis a gyerek tanulmányi előmenetele, másfelől pedig a komfortérzet, azaz nem mindegy neki, hogy a gyermeke hogyan érzi magát az iskolában.

A harmadik játékos - ebben sem volt vita közöttünk - az iskola, illetve a tanári kar. Ők első ránézésre talán nem is önálló szereplők, hiszen nem kis mértékben közvetítők, mediátorok a két fél között, viszont "saját hatáskörben" meghozott döntéseikkel alapvetően tudják befolyásolni a diákok iskolai hangulatát és a tanulmányi eredményeken keresztül például továbbtanulási terveiket is.

Amikor megszavaztattam az említett csoportomat a "realista többség" a fenntartói oldalt nevezte meg a legbefolyásosabb szereplőnek, mindössze néhányan voksoltak a szülőkre, diákokra, és, ha jól emlékszem, senki nem tartotta az iskolát vagy a tanárt a legfajsúlyosabb aktornak. Érezték ugyanakkor azt is, hogy ez mennyire 'delicate balance', vagyis, ha az egyik szereplőnek megnő a szerepe, az óhatatlanul terhet ró a másik kettőre, ha pedig két szereplő egyfelé húz, akkor a harmadik szinte törvényszerűen lépéskényszerbe kerül.

Az utóbbira két példát hoztam fel, az elsőt saját iskoláskoromból, a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról . Az autokratikus /iskola/rendszerek általában, kulturális háttértől, tradícióktól függetlenül is szeretik a kézben tarthatót, a rendet. Szerették akkor is, most is. Ha ehhez hathatós támogatást kapnak az iskolától, a pedagógusoktól /hisz'  a félelem is nagy úr, meg a kényelem is, márpedig egy rendpárti iskolában mindig könnyebb tanítani/, akkor már ott is vagyunk a vasfegyelmet követelő, a magyarban "poroszosnak" nevezett iskolában. Nem volt kibeszélés, nem voltak, legalábbis számunkre látható módon "renitens" tanárok - bár felnőtt fejjel visszagondolva rájöttem, hogy dehogynem voltak... Amit érzékeltünk, az a már-már katonás rend, általános iskolában párokban séta körben a folyosón, egyforma kék könyv- és füzetborító, egyforma cimkén név, osztály, tantárgy. Amikor elmeséltem, a diákjaimnak, hogy hátratett kézzel kellett ülnünk az órán, csak néztek, talán nem is értették - és nem nyelvi nehézségek miatt -, hogy miről beszélek.

Forrás: Herman Ottó általános iskola honlapja

A másik példa egy kifejezetten gyermekközpontú, de a tanulmányi eredményekre kényes alapítványi iskoláé, ahol az intézmény és a szülők közmegegyezéssel valami mást, az átlagostól és elvárttól eltérőt akarnak létrehozni. Márpedig, ha elég befolyásosak és ügyesekaz állam kerül nyomás alá, hogy módosítson a szabályain, illetve - ami nálunk gyakoribb - hagyjon nyitva egy kiskaput, mondjuk kisérletinek minősítve kerettantervet, tankönyvet a "renitens liberálisok" számára. 

Nagyjából eddig jutottunk az órán kicsöngetésig. Ideje nekem is befejeznem ezt az elmélkedést. Legközelebb elmondanám, mi köze mindennek a jelen oktatáspolitikájához, és tovább, a jövő iskolájához.

                                                                                                                                                                                  Fotó: ceril.net

Válaszúthoz érkezett az oktatás - na, ennél unalmasabban-közhelyesebben talán nem is lehetne blogot indítani. Pedig az olcsó igazság is igazság - viszont ezt az olcsó igazságot mintha sokan nem vennék észre. Az általam ismert és követett közösségi csatornákon megnyilvánuló szülők, tapasztalt pedagógusok és kutatók többsége biztosan nem. /tisztelet a nem kevés kivételnek/. Mert a többség aktuálpolitikai állásfoglalásokkal, szellemes/kedő röpiratokkal vagy - finoman szólva is korlátozottan hatékony -  tiltakozásokkal, petíciókkal szórja tele mondjuk a Facebookot, jobb esetben napi aktualitású oktatási híreket közöl, és persze kommentál, minősít. Pedig innét csak egy lépést kéne tenni valamiféle közös vízió felé, kérdezni és megpróbálni megválaszolni a saját kérdést: milyen lesz, milyen legyen az iskola 6-8 év múlvHogy miért is érdekes ez? Mert vannak, akik nem érik be ennyivel. Fokozatosan turbófokozatra kapcsoltak azok, akik az iskolai elitizmust képviselik, neo/konzervatív oktatást hirdetnek, szembeállítva mindezt - szerintem némi csúsztatással - a kompetencia alapú oktatással. Az ázsiai/kínai modellt preferálják, a középosztály-felső középosztály igényeit próbálják kielégíteni.  korosztályok szociokulturális sajátosságain átlépnek, a leszakadókkal, felzárkóztatásra szorulókkal, speciális oktatást igénylőkkel pedig egyszerűen nem is foglalkoznak.

De baj ez? Szerintem igen, ha se fék, se ellensúly, ahogy mondani szokás. Merthogy az úgynevezett másik oldal mintha mindezekből semmit sem venne észre. Futják megszokott köreiket a digitális innováció, a jó gyakorlatok hirdetése mentén és nem figyelnek arra, hogy a mesterséges intelligencia térhódítása vélhetően többet jelent, mint módszertani szinesítést, hogy a Magyarországon még mindig "finn csodaként" emlegetett jelenség mentén egyre több problémára derül fény, hogy kizárólag a PISA-felmérésekkel mérnek oktatási sikert és válságot...és sorolhatnám napestig.És hogy én mit szeretnék? A terv nagyravágyó: elindítani egy olyan reformgondolkodást, amely középre - az átlagiskolák átlagtanulóira - és főként a középiskolás korosztályra céloz, olyan kérdések felvetésével és válaszkereséssel, mint például:

 - Valójában kié az iskola? A szülőé, a gyerekeké vagy a fenntartóé, vagyis végső soron az államé?

- Biztos, hogy egy évtized múlva is a tudásátadás lesz az iskolák legfontosabb funkciója?

 - Mi hozhatja vissza a műveltség értékét a ma diákjai számára? Kell-e, illetve hogyan kell ezt megtartani, esetleg visszahozni? Egyáltalán, milyen értékrend mentén működjön a jövő iskolája?

 - Mit jelentenek, mit üzenhetnek a jószerivel havonta megjelenő generációkutatások?

 -  Hogyan kell, hogyan kellene az iskolának javítania a gyerekek pszichés állapotán?

 - És hogyan kezelje az egyre kitapinthatóbb szocializációs-szociokulturális hiányosságaikat?

Nem folytatom. Nagyjából erről szeretnék értekezni.Nem tudóskodni akarok, hiszen nem vagyok az, a tutit sem akarom megmondani, mert a közösségi csatornák, tévéműsorok tele vanna megmondóemberekkel. Egyszerűen csak beszélnék arról, milyen következtetéseket  szűrök-szűrtem le a középiskolában szerzett tapasztalataimból és a híradásokból.. Ha elgondolkozol, már jó. Ha érdekesnek találod a felvetéseimet, örülök, ha kulturált hozzászólásaiddal megerősítesz, civilizáltan ellentmondasz, vitázol, megköszönöm. 

Meggyőződésem, minden egyes szögre szükség van az skola világának újraépítéséhez. Mert már így is késő van, megint nagyon késő.

 #exkatedra 

#sulivíziók