Világmegmentős és katasztrófafilmek unalomig ismert jelenete: áll a főhős, a távolba néz, oda, ahol feltűnik a méltóságteljesen közelítő pusztítás. Cunami, tornádó, földrengés vagy vulkánkitörés, mindegy. A hős lenyűgözve áll, tiszteletet érez, de az  arcára kiül  az aggodalom, a szorongás, esetleg a rettegés is. Na, körülbelül így vagyok én a mesterséges intelligenciával, közkeletű rövidítéssel az MI-vel, vagy angolosan-magyarosan AI-val. Csak példának: az alábbiakban látható a neten fellelhető számtalan közmagyarázat egyike:

                                                                                                                                               Forrás: YouTube, Tízes lista

Bevallom, hogy - visszautalva a blogbejegyzés  címében elsütött gyengécske szóviccre - fogalmam sincs, mi lesz ebből, viszont közepesen borúlátó vagyok, elég csak az MI hihetetlen energiaigényére gondolni.

Nem nagyon győznek meg azok a magabiztos vélekedések, amelyek szerint az MI nem lehet, nem lesz világhatalmi tényező és az ember versenytársa, hiszen "nincs benne lélek", és nem képes kreativitásra. Mindenesetre egyrészt azért nekem úgy tűnik, az MI szép lassan bedarálja a kortárs fotó-, majd képzőművészetet és zenét, másrészt az én értelmezésemben a kreativitás meglévő tudáselemek újszerű, eddig nem látott konstrukcióban újraszerkesztését /is/ jelenti. Hiszen Leiner Laura ugyanúgy a magyar abc 44 betűjéből dolgozik, mint mondjuk Nádas Péter vagy Krasznahorkai László.

Az én fejemben a tanári munka alapvetően kétágú. Oktatás, nevelés, természetesen egymástól elválaszthatatlanul, de mégsem összemosódva.  Mint a két agyfélteke - sokszor eltérő funkciók, feladatok, de együtt.

Egyelőre maradnék az oktatásnak nevezett "féltekén", értem ezalatt a tudásátadást, információk megosztását és értelmezését, a bevésést és az elsajátítás fokának ellenőrzését. Ezt tekintjük - máig -  az iskolai oktatás fő funkciójának, tantervről, tanmenetekről vitatkozunk, ha korszerűsíteni szeretnénk az iskolai munkát, akkor itt alkalmazunk digitális eszközöket, és ennek érdekében küzdünk - már aki küzd -  az iskolai mobilkorlátozások ellen. Mindezt az oktatásmódszertan kategóriáján belül, erről beszél a konzervatív, aki azt mondja, a tanulás folyamata óhatatlanul szenvedéssel is kell hogy járjon, és ezt cáfolja a progresszív, amikor az élményalapú oktatásra, kooperatív tanulásra ösztönöz. Az utóbbi csoport pedig, ha jól érzékelem, ebbe a csatornába szeretné beterelni az MI-t is.

A cél a minél nagyobb hatékonyság, a tanulási teljesítmény növelése, s a saját igazának bizonyítására mindkét fél tényeket sorol, a szenvedéspártiak a kínai gazdasági és oktatási sikereket, lazán átugorva azt a szerintem nem elhanyagolható tényt, hogy egy teljesen különböző kultúráról, hagyományról, családi nevelési közegről van szó. A másik fél, a progresszívek pedig a generációkutatók tapasztalataira hivatkoznak. Leginkább arra, hogy a most az iskolapadban lévő Z  - továbbá a bejövő Alfa generáció, amelyről nagyjából annyit mondanak, hogy "még sokkal olyanabbak", mint az előttük járók - mobilfüggők és milyen nehéz őket huzamosabb ideig lekötni. A hatékonyság nevében tehát ezeket a tulajdonságokat igyekeznek kiszolgálni. Ilyenkor ez, és csak ez van középpontban: mintha hirtelen nem tűnne szempontnak a Z generációra jellemző énképzavar, magányosság, szociokulturális deficit, a depresszióra való hajlam, vagy ettől - talán, de nem biztosan -  függetlenül az SNI gyerekek számának ugrásszerű növekedése.

                                                                                                                                                                Forrás: YouTube, Menedzser Praxis 

Meggyőződésem: a nem túl távoli jövőben az iskola és a pedagógiai munka alapvetően változik meg. A gyerekeket nem a virtuális világba kell bevezetni, hanem épp ellenkezőleg, meg kell próbálni őket visszarángatni a valóságba. Az iskola a tudásátadás színteréből szocializációs térré változik, a pedagógusoknak csökken a tanításbeli szerepük /leginkább a magyarázó-segítő-motiváló funkciók kerülnek előtérbe/.

Javaslom, játsszunk sci-fit. Angolóra középiskolásoknak, a téma az igeidők gyakorlása a következő heti témazáró előtt. Idő: valamikor a 2030-as évek közepe, második fele.

A főszereplőnknek, aki mondjuk egy 16 éves fiú,  nem akaródzik megnyitni az MI-vel támogatott digitális leckét. Mást szeretne: játszani, chatelni, TikTokozni.  A robottanár figyelmeztetéseket küld , hiszen "ismeri" a fiút, tudja, mennyi időre van szüksége a tanuláshoz, gyakorláshoz. A nógatás után a robottanár fenyeget: ha a gyerek nem csinálja meg a leckét, a telefonján átmenetileg letiltja a szórakoztató funkciókat.

A fiú tehát belevág a gyakorlásba. A géptanár természetesen személyre szabott gyakorlatokat küld, hiszen a mobilhasználat alapján tudja, Péter mikor, milyen napszakban tud a legjobban teljesíteni. Ha fáradt, azt egy gyors teszttel ellenőrzi, ha hosszú a reakcióidő, akkor játékosabb, lazább leckét ad, olyan témakörben, mondjuk a fociban, ami a gyereket érdekli /ezt a robot a  mobilhasználat alapján szintén ismeri/. A gép gyakoroltat, visszakérdez, ha hiányosságokat tapasztal - ha hősünknek mondjuk nem megy a befejezett jövőidő -, akkor újra elmondja, magyarázza, mindaddig, amíg nem sikerül elsajátíttatnia az anyagot. És a rákövetkező héten dolgozatot írat, javít, értékel, ha kell, osztályoz.

Utópia? Lehet. Viszont úgy sejtem, az általam leírtak nagyobbik részét már ma is tudja, illetve majdnem tudja a technika. Lehet vitatkozni persze, de a minap ezt dobta fel nekem a Facebook:

Egy-két napra rá azután magyar oldalakon is megjelent a hír.

Úgy tűnik, nagyon gyorsan közelít az a bizonyos tornádó.

#sulivíziók

#exkatedra

Nem és nem és nem. A Facebook népe és az úgynevezett demokratikus sajtó még a múlt héten sem tudott leszállni a mobilkorlátozás döglött lováról. Pedig már egy ideje tudni lehet, hogy ebből a progresszív és modern oktatás szószólói nem tudnak jól kijönni. A Nézőpont kutatását még talán le lehetett söpörni, de egy új - a Népszava megbízásából készült - Publicus-felmérésre azért csak nem lehet mondani, hogy Fidesz-propaganda...  Fogadjuk el: a többség, mégha úgymond "szűk többség" is, nem vevő az unalomig ismert érvekre. " A válaszadók 40-41 százaléka szerint a digitális kultúra iskolai oktatása, a gyerekek felkészítése az internet veszélyeire, valamint az okoseszközök értelmes iskolai használata jelenthetne segítséget. De 45 százaléknyian úgy vélik, a szülőket is fel kellene készíteni az okostelefonok és az internet veszélyeire."

                                                                                                                   Finn kisiskolások mobilmentes foglalkozása       Forrás: qubit.hu

Nézzük egyenként:

- A digitális kultúra oktatása létezik, legalábbis van ilyen tantárgy. Ha rossz a tartalma, akkor át kell alakítani, de alternatív tantárgyi követelmények megfogalmazását, bevallom, sehol nem láttam még, csak a jámbor óhajt.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy az internet veszélyeire tanárok, tanórai keretek között hatékonyan fel tudják hívni a figyelmet. Ha most az álhírekre gondolunk, annak a kiszűrése - legyenek erre okosabbnál okosabb alkalmazások - szinte reménytelen feladat. Főképp talán azért, mert az álhírek többsége nem teljesen légből kapott - bár vannak ilyenek is szép számmal -, hanem valós hírek torzításai, csúsztatások, elhallgatások. Ezt kiszűrni pedig sok forrás összevetésével, időigényesen lehet. Hány Z generációs tinédzser fog egy csomó időt eltölteni hírböngészéssel?  Azok amúgy, akikről generációkutatók, tanárok hada kórusban állítja, szerintem nem minden alap nélkül, hogy ezeket a  tizenéveseket negyedórákra lehet csak lekötni. 

 - Az okoseszközök értelmes iskolai használata szép dolog, de ne legyenek illúzióink: a gyerekek nem tőlünk, tanároktól, hanem egymástól tanulják a mobilozást. Egymástól lesik el a legújabb játékokat, egymástól tanulnak játékstratégiát, a közösségi média használatának módjára is egymást okítják - és persze, közben "értelmes és hasznos" dolgokat /is/ tanulnak, videó- és hangszerkesztést például, továbbá az AI  - legfőképpen a cheatsheetek - használatát.  És ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ezekkel a dolgokkal versenyezni tudnak az oktatóprogramok, hogy akár a sokszor negyedórás kahootozás, redmentázás vagy a TED-eden összeállított feladat - ez nagyon ügyes dolog amúgy, ajánlom mindenkinek - majd önmagában jó irányban tartja a "telefonozást"? Ennek reális  esélyeiről nemrég egy budapesti sztártanár és a digitális eszközök iskolai alkalmazásának egyik "arca",  Nádori Gergely adott interjút. Az általa elmondottak pedig magukért beszélnek. "Legyen érdekes az iskola! - mondá bölcsen. Legyen.

Tényleg nem szándékom a modern oktatás, a progresszió hazai képviselőit ekézni, megtettem ezt korábban, például itt. Nem izgat a dühödt-sértett aktuálpolitizálásuk, az unalomig ismert és szerintem fölösleges akciózásaik. Az viszont zavar, hogy a progresszív iskola hívei mintha kizárólag oktatásmódszertani keretek között, a "jó gyakorlatok" szintjén gondolkodnának az iskola jövőjéről. Odáig még érteni vélem a dolgot, hogy ebbe a csoportba leginkább /innovatív/ pedagógusok tartoznak, akiknek mégiscsak fontosabb a következő tanóra menete, mint az elméletieskedő vizionálás, de a kutatók, oktatáspolitikai szakemberek is a jó gyakorlatok logikáján haladnak, átütő erejű megoldásokkal nem nagyon kényeztetnek el. Ha pedig kifő valami a boszorkánykonyhákban, az jó eséllyel ott is marad, nem kerül ki a publikum elé.

Egy példa: megítélésem szerint az elmúlt évek egyik legjelentősebb innovációja a hozzáadott érték modelljei alapján Nahalka István tanulmánya, amelyben a hozzáadott pedagógiai érték kiszámításával átírta a nagy népszerűségnek örvendő középiskolai rangsorokat. Kellett volna még fejleszteni talán, aztán "forradalmi újításként" jó reklámmal eladni a közvéleménynek. Annak a közvéleménynek, amelynek a jelentős része imád mindenféle, különböző szempontok alapján készített rangsort: a legélhetőbb városokét, egyetemekét, filmekét. És hát ki ne szeretné látni, hogy mely iskolák tudnák kihozni a legtöbbet a gyerekből...?

Az események nem ezt igazolták: a tíz évvel ezelőtti kisérleti módszer nemhogy nem robbant be a köztudatba, hanem szép lassan a feledés homályába merül. 

Azért hadd mondjak pozitívat, előremutatót is a koncepcióalkotás ügyében. Mostanában mintha megmoccant volna valami: nem sok, de talán a semminél több. Az utóbbi időben egyre gyakrabban olvasok tudományos igényű kritikát a konzervativizmusról és konzervatív iskoláról, hol például szigorúan elméleti alapon, hol pedig - mint a már korábban hivatkozott Húsvéti levél -  indulatos-gyakorlatiasabb közelítésben. Reménykedem, hátha kinő majd ezekből valami, már csak azért is mert itt-ott felütik a fejüket rendszerszintű jó gyakorlatok is /ezeket próbálom majd Alter címszó alatt a Facebookon csokorba szedni/.

De ugorjunk vissza a modern és innovatív iskola közhelyszerű és kissé doktriner értelmezéséhez. A minta unalmasan egyszerű: nézzük meg, mit mondanak a guruk a Z generációról, válogassunk a jellemzők között, tehát például toljuk előtérbe azt, hogy a tizenévesek milyen rövid ideig képesek csak egy dologra koncentrálni, aztán próbáljuk meg az órán is  kiszolgálni az állandó változás és változatosság igényét. Kész is a képlet:  Innováció = digitális alkalmazások a tanórán / minél több, annál jobb/.  És erre a módszertani dogmára szépen lassan ráépült egy iparág, szakmányban készülnek az iskolai alkalmazások, kialakult az innovatív tanárok élcsapata, és néhányan, fizetős oldalak fenntartásával, továbbképzés-szervezéssel még némi pénzt is tudnak ebből csinálni.

Felbukkant ugyanakkor valami, amit - úgy látom - egyelőre a konzervatív oldal sem tud hová tenni.  Az oktatásügyi közbeszédbe viszont behozta a miniszterelnök politikai igazgatója a már hivatkozott Index-interjúval. A dologról valójában nem tudunk semmit, de ezt a semmit elegáns magabiztossággal, a tudós emberek komolyságával próbáljuk eladni. Az oktatáselmélet "túloldalán" lévők viszont, úgy látom, még nem tartanak itt: ők a régi recept szerint megpróbálják ezt a jelenséget is az oktatásmódszertan karámjába terelni/. A ciklon még nem ért ide, csak az előszele csapott meg, de tudjuk, hogy jön, sőt már lassanként ismerősként emlegetjük, hiszen neve is van: mesterséges intelligencia.

#sulivíziók

#exkatedra

A török oktatást és iskolarendszert nem szokták példaként - se jó, se rossz példaként -  emlegetni. A PISA-mérések összesített rangsorában általában Magyarország mögött szerepel /a 2022-es adatok szerint a magyarok a 28., Törökország pedig a 36. helyen végzett, viszont megelőzte mások mellett Máltát, Szlovákiát, Izlandot, Romániát és Bulgáriát, hogy csak néhány európai versenytársat említsek/. Az ország földrajzilag és kulturálisan is Európa és Ázsia határmezsgyéjén található, a lakosság több, mint 95 százaléka muszlim, az állam azonban világi berendezkedésű. Törökországban rengeteg a gyerek /a 80 milliós ország lakosságának fele 28 év alatti/, és a gyerekeket, ahogy láttam, különleges odafigyelés veszi körül. Nem lényeges, de talán jellemző: bármerre járva - repülőtéren, vasútállomáson -  a többnyelvű hivatalos tájékoztatás felvezetását "Ladies and gentlemen!" mindig kiegészítette a "Dear children!"-megszólítás.

A Fekete-tenger parján fekvő Gerze nevű kisváros, amolyan üdülőváros középiskolájába érkezve azonnal feltűnt  - Magyarországról érkezve hogyne tűnt volna fel! - az a nyitottsággal vegyes általános tisztelet, amivel a diákok viszonyulnak a tanárok iránt. Az otthonról hozott respekt  - egy, korábban Németországban is dolgozó némettanár magyarázata szerint -Törökországban kötelező norma a gyerekeknél. Szemtelenséget, visszaszólást, de még grimaszolást sem láttam soha. Ez persze kulturális örökség, hagyomány is abban az országban, ahol általában is hihetetlenül - legalábbis innét nézve hihetetlenül - nagy tisztelet övezi a "tanítót". Csak egy apró adalék: vendéglátóink elmondták, náluk a tanárkollégák, ahogy mi is megszoktuk,  a keresztnevükön szólítják egymást, viszont a megszólításhoz hozzáteszik a tanár szót, mintha nálunk valaki mondjuk "Marika tanárnőként" vagy "Sándor tanár úrként" emlegetné a másikat.

Ez idáig elég tradicionálisan hangzik, bár itthoni konzervatívjainknak aligha jelentene könnyű feladatot a társadalmi közhangulat és szemléletmód ilyen irányú megváltoztatása. Már ha egyáltalán mostanság igyekeznének ilyesmire törekedni, mert azt hiszem, jelenleg rövidtávú politikai megfontolásból kényelmesebb és célszerűbb a társadalmi megosztottságot, a pedagógusok elutasításának állapotát fenntartaniuk.

De vissza Törökországba, ahol jócskán keverednek a hagyományos, továbbá a mi fogalmaink szerinti progresszív elemek. Csak felsorolásszerűen:

 - A török iskola nagyon erős központi állami irányítás alatt áll, a beiskolázás körzetesített, a frissen végzett pedagógusok pedig szintén körzeti alapon pályáznak állásokra.

 - Minden általános tantervű iskola teljesen egységes tanterv, sőt nagyjából tanmenet szerint tanul, azonos tananyagcsomag használatával. Ez tankönyvet, digitális tananyagot - hangot, képet - , tanári kézikönyvet tartalmaz, sőt ajánlást arra vonatkozóan is, hogy egy adott időszakban, mondjuk szeptember végén hol "érdemes" tartani az anyaggal. Ehhez képest tapasztaltam némi rugalmasságot is: egy németórába simán belefért egy 10 perces Kahoot!-feladat /a gyerekek kimentek a tanári asztalnál lévő falitartóba berakott mobiljaikhoz, felvették, majd a feladat elvégzése után még az órán vissza is vitték - az egész maximum összesen kb. 3-4 percet vett el a nyelvórából/.

- Az évközi értékelés nagyon ritka, viszont a tanév végén minden évfolyamon minden tantárgyból záróvizsga van. A hagyományos osztályozás jó pár éve megszűnt, az értékelés pontszámmal történik. Ugyancsak pontozzák a nagyjából a mi érettséginknek megfelelő középiskolai záróvizsgát is, amely egyébként a következő évben ismételhető és javítható. Az itt szerzett eredmény számít a továbbtanulásnál, de néhány munkakör betöltésénél is. Láttam olyan marketinges állás hirdetését, ahol a feltételek között szerepelt a minimálisan elérendő vizsgapontszám.

- A török iskola - a magyarhoz képest legalábbis, ahol alapvető szocializációs készségek fejlesztése az egyik legfőbb feladat -  sokkal inkább a tanításra, tudásátadásra, mint a "nevelésre" igyekszik fókuszálni. A gyerekek bármely évfolyamon dönthetnek úgy, hogy online teljesítik a követelményeket, s az ilyen kérelmeket a jelek szerint általában kedvezően bírálja el az intézmény. Ez amolyan home-schoolingot jelent. Az ezt választó gyerekek nem járnak be napi rendszerességgel,  hanem előre egyeztetett időpontban konzultációkon vesznek részt. Ez persze leginkább a felsőbb évfolyamokon népszerű: a kilencedikes "gólyák" angolóráján tele volt az osztályterem, a 11. évfolyamon viszont öten-hatan "lézengtek" az osztályban.  A követelmények egyébként azonosak, a digitális oktatásban részt vevőkre az év végi vizsgakötelezettség természetesen ugyanúgy vonatkozik. A előírt konzultációk száma változó:  az évfolyamtól és a diák egyéni tanulmányi eredményétől függ.

- Egyéni tanrend alapján tanulhatnak a szakképzősök is.  /A szakképzésről, mármint a magyar szakképzésről a jövőben részletesebben is tervezek írni./ Az ottani rendszer kicsit talán hasonlatos a hajdanvolt magyar TISZK-szisztémához, amennyiben nagy,körzetenként létrehozott tanműhelykomplexumokban készülhetnek a diákok a szakmai vizsgákra. Hatalmas épületekben szaktantermek sora áll napokig üresen, a szakmai konzultációra érkezőket várva. Itt egyébként délutánonként felnőttoktatás is folyik, mégpedig az alapoktól: látogatásunk idején például egy teremben ránézésre úgy 70 év körül járó fejkendős "néni" ismerkedett a betűvetéssel. Ezekben a központokban amúgy minden van: tankonyha, asztalosüzem, képzőművészeti stúdió, de a jövő buszvezetőinek felkészítését szolgáló szimulátor is.

                                                                                                                          Képzőművészeti óra                  Saját fotó

  A szállodaiparba készülőknek pedig egy teljes  - a nagyközönség számára nyitott - tanszálloda áll a rendelkezésére, recepcióval és saját étteremmel, ahol tanári felügyelet mellett diákrecepciósok, diákszakácsok és diákpincérek várják az igazi vendégeket.

                                                                                                                                         Sinop: tanszálloda       Saját fotó

  - Ami számomra a legrokonszenvesebb, és sok szempontból követhető, sőt követendő gyakorlat volt a gerzei középiskolában, az az, hogy milyen sok "valóságelemet" sikerül beépíteniük az oktatásba. Volt projektfeladat biológiából, amikor az emberi agy felépítését kellett bármi módon bemutatni vagy ábrázolni. Láttunk kartonból elkészített faliújságszerű táblát, volt aki 3D modellt készített gipszből, de olyan projektmunkát is, amikor a diák vászonszatyorra textilfestékkel dolgozott. Az iskola udvarán egy kisebb, elkülönített részen fóliasátor állt,  itt az osztályok - szintén biológiaóra keretében - saját növényeiket termeszthették, gondozhatták.

Ottjártunkkor tartották egyébként az évente megrendezett iskolai társasjátéknapot és iskolai mancalabajnokságot. Ez tanítás nélküli munkanap volt, a folyosóra kirakott hosszú asztal mentén 15-20 pár játszhatott egyszerre. Mindenki játszott mindenkivel, s az összesített eredmény alapján viselhette a győztes egy évig az iskola  bajnoka címet. Aki pedig éppen nem került sorra a mancalánál, az a különböző termekben másféle társasjátékokkal játszhatott.

                                                                                                                   Társasjátéknap  a középiskolában    Saját fotó

És hogy mit hoztam haza erről a villámlátogatásról? Módszertani ötleteket, követendő jó gyakorlatokat, általában pedig derűt, optimizmust, hitet. Hitet abban, hogy a magamban mégiscsak felvilágosult abszolútizmusként jellemzett török oktatásban  - és talán más országokéban is - megfér egymás mellett a tradíció és a konzervatívizmus a gyermekközpontú kreativitással.

#exkatedra

#sulivíziók

Milyen iskolakép sejlik föl a  - neokonzervatív, kormányzati - nyomulás mögött? Ezzel a kérdéssel zártam az előző bejegyzést, és erre most megpróbálok a magam módján válaszolni is. Előrebocsátom: nem vagyok oktatáspolitikus, oktatáskutató /bár műkedvelőként időnként szívesen olvasok ilyen tárgyú munkákat/, egyszerűen,  középiskolai tanárként próbálok jövendőt mondani. Szubjektíven, kávézaccból jósolva, a tévedhetetlenség magabiztossága nélkül.

Rövid távon vagyis minimum egy éves, maximum 4-5 éves időszakban szerintem céljuk a pedagógusképzés fölötti kontroll megteremtése. A pillanatnyi hiányt megpróbálják pillanatnyi megoldásokkal kezelni, nyugdíjasok foglalkoztatásával, katonavezényléssel, esetleg a foglalkoztatási feltételek további lazításával. Közben pedig kinevelődik az új tanárgeneráció, mégpedig két központ fennhatósága alatt: kicsit a "súlyponti kórházak" mintájára: lesz egy állami tanító és tanárképző a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, továbbá egy másik, az egyházi iskolák pedagógus-utánpótlását szolgáló központ, gyanítom az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem ernyője alatt. Nem hinném ugyanakkor, hogy más tanító- és tanárképző egyetemeket rövid távon az erőszakos felszámolás fenyegetni: őket képzési kvótákkal, finanszírozási korlátokkal pompásan be lehet szorítani a  "futottak még" kategóriába. Hagyományokra persze lehet mondjuk az ELTE esetében hivatkozni, de egy ideje látjuk: tradíció az, amit "odafent" annak tartanak...

Egy másik lépés, amit kinézek az állami oktatáspolitikából, az az iskolahálózat racionalizálása. Azt, hogy Magyarországon elaprózott az iskolahálózat, az elemzők nagyrésze elfogadja, de hogy az államnak "tervei lehetnek", azt bizonyítja, hogy az oktatási mutatókból - mint erre Nahalka István kutató rámutatott - csak a kedvező képet kirajzolókat emlegeti, ezek közül is leginkább a tanár-diák arányt.

Innen pedig - bár egyelőre nem tűnik túl valószínű döntésnek - csak egy ugrás a részleges visszakörzetesítés, a szabad iskolaválasztás valamilyen mértékű korlátozása, természetesen bizonyos  - középosztálybeli, illetve "elitcsoportoknak" kibúvókat hagyva az általános szabályok alól. Ezt ugyanakkor azért nem tartanám időszerűnek, mert a központosítás megtakarítást és tanárhiány-csökkentést hozhatna ugyan, viszont növelné az ellátási felelősséget, kevésbé lehetne elmaszatolni  azt a tényt, hogy országosan és abszolút értékben sincs elég néhány szaktanárból, fejlesztő pedagógusból és mondjuk iskolapszichológusból. 

Szóval, szerintem a sokszínű iskolarendszer formálisan megmarad. Lesznek államiak, egyháziak és alapítványiak-magánok is. Lesznek köztük ellenségek, azokat a Wesley intézmények mintájára kivégzik majd, de lesznek barátok, felkarolásra érdemesítettek is, olyanok, amilyennel például az állami fejlesztési ügynökség hirdeti magát a Facebookon. Amúgy persze úgy látom, lenne mit megváltoztatni, legalábbis lenne miről értelmes vitát folytatni. Lehetne az iskolaszerkezet megreformálásól, azaz az alapiskola "feltolásától" 16 éves korig, a ma már meglehetősen értelmetlenné vált érettségi helyett egy 10. évfolyam végére beillesztett alapvizsgán át egészen az ötfokozatú osztályozási rendszer átalakításáig.

A közép- és hosszútávú konzervatív oktatási stratégia ugyanakkor a homályba vész. Komolyabb háttér híján - hiszen kutatói bázisukat leköti a döntések magyarázata, emészthetővé tétele, magyarán a szakpolitikai propaganda - az elmúlt években egyik műhelyük sem rukkolt elő jelentősebb elméleti-tudományos teljesítménnyel, már ha mondjuk a korábbiakban idézett Nicholas Tate írásait, illetve a miniszterelnök politikai igazgatójának elméleti írásait, megszólalásait nem tekintjük annak... Szerintem ne tekintsük, ahogy nem tekinti annak Lannert Judit oktatáskutató sem, aki szűk fél évvel ezelőtt meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg az úgynevezett konzervatív oktatásról.

Van viszont, úgy látom, megrendelés, mégpedig a miniszterelnöki "világstratégia" alapján, nevezetesen az, hogy történjenek előkészületek egy alapvető kulturálisparadigma-váltásra. Ez, amennyire most látni vélem, nagyjából a nyugati típusú kereszténységtől eltávolodó, a Keleten fellelt nemzeti gyökereket felmutatni tudó keresztény kultúra, illetve ennek az oktatási eleme lehetne. Alternatív nyelvtörténet, átírt nyelvrokonság, átszínezett magyar történelem. Árulkodó, hogy az MCC egyik kiemelt projektje éppen a történelemtanítással foglalkozik. Learning from Asia! -így hangzik az MCC másik projektjének címe, bár itt  a távol-keleti minták mint modernizációs törekvések, az AI használatának módozatai szerepelnek, és  - gondolom - nem feltétlenül a kínai alapvizsga, a gaokao bevezetése.

Lehet persze reklámozni az eltökéltség fontosságát a sikerhez vezető út nehézségeit és gyötrelmeit, de gyanítom, akkora politikaimarketing-erő még a kormányoldalon sem áll rendelkezésre, hogy eladhatóvá tegye a Távol-Kelet társadalom- és oktatásszervezési alapelveit.  A magyarok többsége, ha dönthetne, azt hiszem, inkább a  "finn csodát" választaná.

                                                                                                                                                       Tanterem Finnországban. Forrás: wmn.hu

Ha jól olvasom a konzervatív szándékokat, a követendő példát nem is a kínai, koreai vagy japán mintákban látják. Inkább a türk civilizációhoz és hagyományokhoz, az Európa keleti peremén, valamint a közép-ázsiai térségben élő népek kultúrájához való közeledés van napirenden.Tavaly májusban alkalmam volt egy röpke betekintést nyerni abba, hogyan működik a török gimnáziumi oktatás és szakképzés. Legközelebb összuefoglalnám, hogy mit láttam, és miért gondolom azóta, hogy érdemes óvatosan dobálózni a reklámjelszavakkal.

#exkatedra

#sulivíziók

A lassan lecsengő iskolai mobilkorlátozás vita az eddigieknél is jobban megmutatta az oktatásügyben kirajzolódó frontvonalakat. Az egyik oldalon Góliát: a kíméletlen döntéshozók. Mellettük-mögöttük a segédcsapatok, elsősorban az önmagát tudományos-oktatási műhelyként definiáló, ám inkább a konzervativizmus jelmondatával a kormányzati szándékok mellett kampányoló gigaszervezet, a Matthias Corvinus Collégium. Bírálói nevezték már őket fideszkeltetőnek, gyakrabban janicsárképzőnek, bár - ha már történelmi analógia - lehetne akár KISZ-vezetőképzőhöz vagy az MLEE-hez is hasonlítani. Ráadásul nem csak kommunikátorok,  hiszen  épp a napokban derült ki, hogy Fidesz-kifizetőhelyként is kiválóan működik. 

Hozzájuk csatlakozik még talán a frissen pedagógusképző-licencet szerzett Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a magyarázatot még tovább magyarázó sajtóorgánumok, tévéműsorok. Ez tehát a magyar oktatásügy konzervatívjainak hada, a hagyományőrzők.

A másik oldalon Dávid,  egy zömmel kormány- és rendszerkritikus értelmiségi csoport képviselői:  kutatók, pedagógusok, laza, leginkább a közösségi média és néhány online fórum köré szerveződve. Ők képviselik az élményközpontú, kompetenciaalapú tanulást a szakmai és közbeszédben, hangsúlyozzák az iskolai integráció, inklúzió fontosságát, oktatásmódszertanban pedig a korszerűséget, ezen belül pedig  - gyakran meglehetősen doktriner módon - az IKT-eszközök minél szélesebb körű használatát tekintik a jövő /és a jelen/ oktatási irányának.  Dühödten, kicsit ötlettelenül támadják az iskolák világát érintő kormányzati intézkedéseket. Az egyszerűség szerint nevezhetjük őket innovátoroknak, bár mondhatnánk akár modernistát is, ha nem tudnánk, hogy az MCC kuratóriumának elnöke, a miniszterelnök politikai igazgatója egy interjúban pár napja gyalázta le a "modernizmust", ahogy ezt korábban megtette már például a kompetenciaalapú oktatással/.

Dávid és Góliát harca a mai magyar iskolügyben aligha ígér bibliai végkifejletet. A hagyományőrzők sikert sikerre halmoznak a kommunikációs térben, az ellenoldalnak meggyőződésem szerint még ahhoz is át kellene lépnie a saját árnyékát, hogy legalább egy-egy gyomrost be tudjon vinni az ellenfélnek.

Eddig a szubjektív seregszemle. De vajon mit tudhat a konzervatív kommunikáció? Meglátásom szerint  pontosan tudja például, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségét - köztük a szülők nagyrészét - egyszerűen nem érdekli az oktatáspolitika. Nem fogékonyak módszertani trendekre, tantervi kérdésekre, az átlagokat mutató mérőszámokra: arra, hogy most hány pontot javított vagy éppen rontott Magyarország a PISA-mérésen. De nem különösen mozdítja meg őket az sem, hogy országosan hány tanár hiányzik, hogy kell-e a pedagógusoknak NAT-vizsgát tenni. Ami a szülők - főképp a középosztálybeliek -  javarészének fontos, az a saját gyerekeik iskolai teljesítménye, az egyéni utak kihasználása.

Tehetséggondozás, sőt elitista oktatás - mennyire jól csengő jelszavak ezek az ambiciózus szülők fülének. Hiszen ki ne szeretne az úgynevezett elithez sorolódni, ki ne szeretné, hogy az iskola a maximomot hozza ki a gyerekből...? A siker, az egyén sikere pedig a hivatalos nyilvánosságban jól reklámozható. Ahhoz minden szülő tud viszonyulni, ha egy magyar gyerek valamely tantárgyi olimpián kiemelkedő eredményt ér el, hiszen "jövőre talán már az én kislányom/kisfiam áll ott a dobogón". Ehhez képest kit érdekelnek az összesített, átlagolt tanulmányi mutatók? Akárcsak a sportban: egy olimpiai bajnoki címet egy ország ünnepel, ha kedvenc csapatunk egy világverseny selejtezőjében kibukik, akkor búslakodunk, és senkit nem vígasztal, hogy akár az iskolai testnevelés során hány diák - ügyes, ügyetlen, kövér, sovány - szerette meg a testmozgást mondjuk az iskolai röplabdabajnokságnak köszönhetően.Ha valaki hitetlenkedne, javaslom ezt a videót.

A konzervatív marketingstratégia tehát adott. A középosztályra, alsó középosztályra céloz, a hátrányos helyzetűekre, leszakadókra, "problémásokra", SNI gyerekekre, pláne a fogyatékkal élőkre nem fordít figyelmet. Ők oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. És, ha tudják, igyekeznek is egyénileg megoldani: ismeretséget keresnek, mozgósítanak gyermekük mind jobb "elhelyezése" érdekében. Ne tévedjünk: szerintem a magyar oktatáspolitika bűne és szégyene, hogy gyerekek szülei kénytelenek gyógypedagógussá képezniük magukat - én is személyesen ismerek ilyen pedagógus szülőt -, hogy segíteni tudjanak a gyerekeiken.  Segíts magadon...mondjuk még sosem hallottam olyasmit, hogy valakik perre mentek volna az állam ellen, mert törvényi kötelezettségüket - szaktanárellátás, fejlesztő pedagógusok kellő számú alkalmazása - nem teljesítették. /Az állam hátradől, és vállvonogatva hivatkozik az iskolaválasztás - ma még! - létező szabadságára./

És még valami. Ne legyenek illúzióink. Az átlagszülőknek - még az ambiciózusabbaknak is -  nagyon fontos, hogy minél kevésbé kelljen foglalkozniuk az iskolai dolgokkal, az oktatást és nevelést mind nagyobb mértékben hagyhassák rá az iskolára. Csak "ügy", gond ne legyen, ne kelljen beavatkozni. A gyerek legyen el, naponta hangozzék el a "Mi volt az iskolában? Semmi" párbeszéd, a nyugdíjas matektanár még tartson ki érettségiig, a szülő pedig mondhassa, amit én magam is sokszor hallottam. "A gyerek bevonul délután a szobájába, éli a kis világát, de hát tudja tanár úr, milyenek ezek a kamaszok..." Azt persze sok szülő nem szereti, hogy a gyerek napi 6-8 órán át rá van csavarodva a mobiljára, úgy érzik, nem is baj, ha az iskolában nem használhatja nyakra-főre - mint erre a vélekedésre egy Nézőpont-felmérés rávilágított - hiszen ez kényelmes: sajnálom a gyereket, hogy egész nap nem mobilozhatott, és otthon nagyvonalúan megengedhetem neki.

                                                                                                                                                      Fotó: Unger Tamás

Ha pedig valakiket nem érint meg az elitizmus, azok megkapják a tudományosan hangzó körítést, a konzervatív lózungot a tradíció fontosságáról a kultúra, sőt a civilizáció /!/ megőrzésében. Az MCC amúgy kiváló oktatási szakembereket és tudományos teljesítményt is fel tud, fel tudna mutatni, de, úgy látom, ők is inkább beálltak a propaganda-csatasorba. Egy-két szemelvény a tudományos műhelymunkából: a Tani-tani Online áprilisban hosszan elemezte Constantinovits Milánnak, az MCC főigazgató-helyettesének írását, idézve tőle az alábbi gondolatfűzért: "... a konzervatív oktatás a klasszikus tudásalapra épít, fontosnak tartja a pedagógus személyiségének csoport- és szemléletformáló hatását, illetve a nevelőmunkát és értékközvetítést az oktatás elválaszthatatlan részének tekinti, és a közösségben megélt tanulás élményszerűségében hisz."

Vagy itt van egy idézet a brit Nicholas Tate Konzervatív iskola című, magyarul az MCC által kiadott könyvéből: "...a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.”  Mellesleg ezt az idézetet olvasva kicsit hitetlenkedtem, úgyhogy rákerestem a szerző elérhető műveire, és elolvastam, amit tudtam...

Tudományos háttér ide vagy oda, az olyan kifejezések, mint "klasszikus tudásalap", "civilizációs örökség", egyáltalán,  a tradíció és a fontos ismeretek változatlanságának sugalmazása az emberek többségében bekapcsolhatja a gyerekkor nosztalgiáját , és a többség hajlamos amolyan úri huncutságnak tekinteni a módszertani innovációkat. Emlékszem, nagyapám, aki képzett jogászember volt, milyen jó érzéssel mesélt a Debreceni Református Kollégiumban eltöltött évekről, például arról, hogy az osztályban kórusban kellett mondaniuk a latin deklinációkat. És hát ilyenkor a rossz is szépül, ahogy az én generációmnak mondjuk a hátratett kézzel ülés az órán.

                                                                                                                                                           Fotó: FORTEPAN

De ki ne ismerne olyan visszaemlékezéseket, miszerint "emlékszem, ahogy Kovács tanár úr járkált az osztályban a fejes vonalzóval a kézben, és jaj volt annak, aki nem tanulta meg a verset". Mint a sorkatonaság-nosztalgia, amikor a temérdek felesleges szívatás évtizedek múltán úgy jön elő, hogy "a sereg embert faragott a fiúkból", És a konklúzió: "Tudom én azt, amit kell, mindenre megtanítottak, pedig akkor még nem volt mobiltelefon."

A  hagyományos iskolamodell előretörésének látszólag semmi sem állhat az útjába, pláne, hogy más országokban is megjelent a neokonzervatív gondolat, elég csak a mobilhasználat korlátozásának kérdésére gondolni. A társadalmi közeg  ezt a jelek szerint el is fogadja, legalábbis nem mutat túl sok elkötelezettséget  - harcos elkötelezetttséget pedig végképp nem - az innovatívabb oktatási formák és módszerek iránt. A kommunikációs csatornák bejáratottak, az üzenet számtalanszor sikerrel kipróbált. Most már csak az a kérdés: Milyen iskolakép sejlik föl mindezek mögött?

#sulivíziók

#exkatedra

Szívem szerint ott folytatnám, ahol abbahagytam, de amíg a mobiltelefon-ámokfutás és -hisztéria tart, addig nem nagyon érdemes semmit sem írni.

Felteszek azért egy filmet azoknak, akik már kívül-belül ismerik az összes érvet és ellenérvet, mert hátha valaki nem látta ezt a filmet. Érdemes megnézni. .2012-ben Thomas Vinterberg - egyik nagy kedvencem - csinálta, a címe pedig  A vadászat.

A trailer pedig itt:

Ha nem is áttörést, de legalább jótékony pezsgést hozott az oktatási közéletbe, hogy nyilvánosságra került két mérés eredménye. A nyáron jelentek meg az OECD által kitalált és kétévente lefolytatott PISA felmérés 2022-es adatai, s azóta zajlik az értelmezés, elemzés, a nem egyszer hit- és prekoncepció-alapú véleményalkotás. Pedig PISÁ-t olvasni nem is olyan egyszerű - mutatott rá Lannert Judit oktatáskutató a felmérés módszertanát bemutató elemzésében. De nézzük, laikus szemmel, a friss összesített országrangsort /India és Kína a mostani felmérésben nem vett részt/

                                                                                                                                                                                                Forrás: OECD

Az értelmezési viták szerintem nyilvánvaló előnye, hogy két ideológiai-oktatáselméleti pólus látszik kirajzolódni /ezekkel részletesebben tervezek foglalkozni későbbi bejegyzéseimben/. Egyfelől a neokonzervatív vonulat, megfűszerezve az elitista oktatás szerepének hangsúlyozásával, másfelől az első csoport által - véleményem szerint tévesen vagy szándékos csúsztatással - kompetencia alapú oktatásnak cimkézett irányzat, a magukat időnként progresszívnek, ám inkább az öröm- és élményalapú oktatás képviselői.

Néhány példa: a konzervatív-elitista nézeteket vallók álláspontját mutatja a szingapúri iskolarendszert némi propagandisztikus szándékkal bemutató írás, továbbá egy részletesebb ismertető, ugyancsak Szingapúrról, illetve egy önmagában nagyon érdekes podcast a kínai oktatásról.. Vannak persze ellentétes vélemények is. A már idézett Lannert Judit például két - mint írja - káros tévhitet, mítoszt igyekszik lerombolni a PISA felmérésekkel kapcsolatban.

De vissza a térképhez, amely a laikusoknak időnként egészen meghökkentő dolgokat mutat. Csak találomra néhány a felmerülő kérdések közül: Mi magyarázza a balti államok közötti markáns teljesítménykülönbséget?

Az észak-európai országokban hagyományosan erős az oktatás. Mi indokolja akkor Norvégia és Izland relatíve gyenge eredményét? Mit nem tudnak ők, amit a többiek igen?

És legfőképpen: Van-e értelme egyáltalán összehasonlítani eltérő anyagi helyzetű, más-más szociokulturális hátterű és társadalmi összetételű országokat egymással? Nem hasznosabb-e minden rendszert kizárólag saját korábbi teljesítményével összevetni?

Lássuk. A magyar fejlődési dinamika így néz ki.

 Emlékeztetőül: 2012-ben hozták létre a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, részben ezt váltották fel 2016 végén a tankerületi központok. A szakképzési centrumok 2015. július 1-jén jöttek létre. Az úgynevezett régi NAT-ot 2012-ben fogadták el, ma a 2020-ban elfogadott van érvényben.

Szóval nem tudom mi, de valami - csak a számszerűsíthető eredményeket figyelembe véve -  nincs rendben a magyar oktatásban. S  hogy ez mennyire így van, azt mutatják az országos kompetenciamérés frissen publikált adatai, illetve az ezt elemző HVG-cikk, amelynek már a címe is beszédes: "Mindig van lejjebb: a most végzett nyolcadikosok szövegértése azon a szinten van, mint a 2008-as hatodikosoké"

Zárásként eszembe jut egy ismerőseim között egy időben szállóigévé vált mondat. Sajtótájékoztatón ültünk újságíró kollégákkal, ahol a teljes magyar rendőri vezetés jelen volt, hogy egy halálos lövéssel végződött rendőri túlkapást magyarázzanak, illetve a belső vizsgálat eredményét ismertessék. Ekkor egy kollégám szót kért, és elhangzott az akár ide is illeszthető rövid kérdés: "És akkor Önök közül most ki fog lemondani?"

#sulivíziók

#exkatedra

- 

Nem könnyíti meg a jövő iskolájáról való elmélkedést, hogy még azt sem nagyon tudni, kikből lesznek majd az  "újiskola" első tanulói. Bátran rávághatjuk persze, hogy az Alfa generációsok, vagyis a ma általánosan elfogadott generációs felosztás szerint a 2010 után születettek, beleértve a ma megszületőket is. 

Mindazonáltal vannak azért kisérletek az Alfa generáció leírására. Mutatóba néhány: egy pszichológiai megközelítésű, egy kutatói vélemény, továbbá egy, a pedagógia alapjaira építő, amolyan "félhivatalos".

Érdekes meghallgatni továbbá az MCC sajátos megközelítésű podcastját a témában, ami talán többet árul el a szervezetről, mint magukról az alfásokról, megerősítve némiképp azt a személyes meggyőződésemet, hogy az ott /is/ keletkezett ideológiamorzsákból készül a jövő oktatási kánonja.

Sokkal okosabbnak azért ezek után sem érzem magam. Nagyjából annyit tanultam meg, hogy az Alfa generáció olyan mint az előző csoport, a  2000 és 2010 között született Z, csak még sokkal "olyanabb".

A Z generáció megértésére és titkainak megfejtésére ugyanakkor egy teljes iparág jött létre, értelmezésekkel, magyarázatokkal, tanácsadással.  Az üzlet persze itt is üzlet, az elemzések színvonala igencsak vegyes: gyakran keverednek például a generációs tulajdonságok közé szülői minták /szerintem az anyagi dolgok fontossága, a "kaparj kurta, neked is jut"-mentalitás, a "csak te számítasz", a járd a saját utad" bölcsessége már az Y, de talán kicsit az X generációra is jellemző volt/.  Az öndefiníciós lázadás - a Z-nél inkább csak "lázadás" - pedig talán életkori sajátosság. Az én generációm azzal pukkasztott polgárt, hogy a fiúk hosszú hajat növesztettek, kortársaim téglával koptatták a nagybácsitól kapott vagy az Ecserin méregdrágán vett eredeti farmernadrágot, nagyanyáik forró nadrágot hordtak,  ők haspólót, köldökpiercinget és gyárilag szétvagdosott farmert. Nincs ezzel szerintem semmi baj.

De milyenek is ezek a tizenévesek? Mondják, és tanári tapasztalataim részben meg is erősítik, hogy a digitális világban élnek, szórakozás- és élményközpontúak, ugyanakkor egocentrikusak, gyakran magányosak és szorongók /ne feledjük, ez még mindig a COVID-árvák korosztálya/. A figyelmük szórt, 5-10 percig képesek fókuszálni, koncentrálni. Egy megjegyzés: mindig összevont szemöldökkel olvasom a generációkutatók jótanácsát, hogy az igazán korszerű tanár  figyel arra, hogy az órán 10 percenként új impulzusok érjék a gyerekeket, máskülönben unatkozni kezdenek.

Arra, hogy ezt mennyire nem kellene doktriner módon, névértéken kezelni, egy személyes példa: pár éve az angolérettségin az egyik tanítványom - aki bár nem volt kiemelkedő tudású, előzetesen  egy jó négyesre kalibráltam - az írásbelin majdnem betlizett. Az utolsó feladatnál, a fogalmazásnál alig érte el a ketteshez szükséges százalékot. A szóbeli előtt összefutottunk, kérdezem, hát ez mi volt? "Tanár Úr! Teljesen kikészültem a végére. Ültem a dolgozat fölött, potyogtak a könnyeim és egyszerűen semmi nem jutott eszembe."  Azóta figyelek rá, hogy időnként ajánlatos tanárként nagyon korszerűtlennek, 20. századinak is lennem. Ha nem készítem fel őket akár többórás próbadolgozatokkal a nagyon hagyományos, 3-4 óra időtartamú érettségire, akkor úgy járhatnak, mint azok a sportolók, akik elindulnak a maratonon úgy, hogy előtte 1500 méter volt a leghosszabb táv, amit lefutottak.

Vannak azután részben az életkorból, részben a generáció értékvilágából fakadó olyan jellemzők, amelyeket tanárként nap mint nap látok, a kutatók azonban mintha kevesebb szót pazarolnának ezekre. Ilyen a folyamatos versenyhelyzet tudata, ebből fakadóan a menőség, sikeresség, vagy legalább annak a látszata. A homokos tengerparti Facebook-háttérképnek tulajdonított fontosságot persze otthonról is hozhatják, viszont annyi agyonmanipulált, szétfilterezett profilképet sehol nem találni, mint ennél a korosztálynál. Azoknál az idősebb, már jogosítvánnyal és gyakran saját autóval rendelkező diákoknál pedig jellemzően sokkal nagyobb ázsiója van egy luxusmárka húszéves pédányának /"Nekem BMW-m van!"/, mint egy középkategóriás új autónak.

Ennél is fontosabb tapasztalat, hogy számukra tipikusan csak az azonnal, instant módon hasznosítható ismereteknek, tudásnak van becsülete, főként, ha az rögtön forintosítható is. A pénz - társadalmi helyzettől, háttértől függetlenül - nagyon fontos a számukra, többségük személyes tapasztalatom alapján a felsőbb évfolyamokon dolgozik, mint erre egy nemrég készült kutatás is rámutatott.

Minden más, műveltség, háttérismeret fölösleges, bár nem feltétlenül elvetendő. Valahogy úgy vannak vele, mint egy régimódi, furcsa hobbival..."nekem ugyan eszembe nem jutna szalvétát gyűjteni, de gyűjtse, aki akarja". Egyszer a saját példámon keresztül megpróbáltam megvilágítani a háttérismeretek, a nem azonnal hasznosítható műveltségelemek értékét. Elmondtam, annak, hogy az egyetemen latint kellett tanulnom két éven keresztül nem az a haszna, hogy ha a 6-os villamoson odajön Catullus, akkor el tudjam mondani neki, hogy hol kell leszállni a Westendhez, hanem az, hogy a sok latin jövevényszó miatt az angollal is könnyebben boldogultam-boldogulok. Megértették, elfogadták, de, hogy ettől nem változott meg a gondolkodásmódjuk, abban biztos vagyok.

#sulivíziók

#exkatedra

Egy személyes vallomás: kifejezett ellenszenvvel viseltetek az üres pátosszal, emelkedett szóvirágokkal, tartalmatlan, de bombasztikus megfogalmazásokkal szemben. Üres lózungok - mondanám boomeresen, bár tudom, a jelenséget manapság a bullshit kifejezéssel szokták illetni. Márpedig a pedagóguspályáról, a tanári munkáról szóló megnyilvánulások telis-tele vannak az ilyen, első olvasatban igaznak látszó, mégis semmitmondó kifejezésekkel. "Ilyen az élet!" - hangzik a közhelybölcsesség. Tény, ilyen. De milyen is...?

Példaként hadd mutassak be egy igazán jól fejlett példányt. A Matthias Corvinus Collegium kiadásában magyarul is megjelent Nicolas Tate: Konzervatív iskola című könyve. Az MCC Tanuláskutató Intézetének Facebook oldala beszámolt a szerzővel folytatott beszélgetésről, s a posztot a könyvből származó alábbi idézettel vezette fel:

 „Oakeshott szemében a tanár az a személy, akiben civilizációnk öröksége vagy annak egy része él, akinek mesterként valami különleges, fontos, nemes dolgot kell átadnia, és aki a civilizáció őrzőjeként tekint magára, akinek kötelessége átadni azt a következő nemzedékeknek.” (Konzervatív Iskola, 251.o.)